Mindenki Foo Fighters rajongó (lett)

Azt már sokszor, sokan megírták, hogy mi mindent várnak az idei Szigettől és mit kínálnak a szervezők. Megjelentek a hírek azzal kapcsolatban is, hogy milyen volt a zárás idén.

Itt most csak impressziók következnek. Pillanatok, melyek miatt az idei fesztivál különleges volt az újságíró számára, aki zsinórban a 14. Sziget fesztiválját élte át. Mennyire sokat változott a rendezvény ez idő alatt! Több, mint egy évtizede még volt Metal Hammer sátor, ahol csak rock és metal szólt egy héten át. Jól tudom, mert pólót és CD-t árultunk és közel sem volt ennyi sátor, ennyi ember és ekkora felhozatal... mégis nagyon imádtuk. S aztán egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy a fesztivál túlnő az ingerküszöbömön, hogy kezdi elveszíteni a még egészségesen élvezhető léptéket.

Ennek ellenére minden évben ott voltam, de csak az elmúlt pár alkalommal tapasztaltam azt a fajta változást, amely nálam idén tetőzött: látogatószámtól függetlenül elkezett ismét emberi léptéket felvenni a rendezvény. Nyilván ijesztő volt a tömeg az Ed Sheeran koncert napján, de minimális fennakadásoktól eltekintve bőven jól kezelték a szevezők.

Inkább arra gondolok, hogy élhető-e az esemény, ez nagy kulcsszó. Számomra kiemelten fontos, hogy megtaláljam ezt az érzést és a 2019-es Szigeten végig ezt éreztem.

Igen, sajnos, a por még mindig hatalmas és sokan vannak, akik maszkkal tolja végig a fesztivált, igen, még mindig hömpölyög a tömeg és igen, még mindig nagyon drága minden. Természetesen kígyózó sorok állnak az izgalmas látnivalók előtt, szóval sok helyre nagyjából esélytelen bejutni (Full Dome, Katapult, Luminárium, stb.).

Az is tény, hogy hulladékgazdálkodásban mindenképp sokat fejlődött a rendezvény. Szemét van és lesz is, ez egy fesztivál, nem a saját udvarunk, ahol tökéletes rendet tarthatunk fenn. A környezetvédelem, a jól szervezett, szelektív szemétgyűjtés és a anyagfelhasználás is fontos gondolat volt idén és számomra úgy tűnt, hogy ezt kiemelkedően jól sikerült is teljesíteni. Fejlődik a rendezvény és talán ettől válik ismét emberibbé, emberibb léptékkel adagolt rendezvénnyé. 2019-ben erre Jane Goodall is ráerősített, aki vélhetően sablon-szöveget mondott el, de mégis meghatóan adott elő bolygónk jövőjéről. Fontos pillanatok voltak ezek.

Nem mentem rá 100%-osan a nagyszínpadra és a legnagyobb világsztárok koncertjeire, inkább igyekeztem olyan előadókat felfedezni, amelyeket korábban nem ismertem vagy nem láttam élőben és lehet, hogy már nem is fogok. Ilyenek legtöbbször az A38 színpadon voltak. Összességében elmondható erről a helyszínről, hogy akármikor tévedtem arra, mindig minőségi muzsikát hallottam, profi zenészek tolmácsolásában, a legkülönbözőbb stílusban, így ezt a helyszínt mindenképp magasan a többi fölé emelném. Így történt, hogy átélhettem azt a fajta brutális energiát, amelyet egy Yungblud koncert ad, hogy

csúcsra járathattam az emberbaráti szeretetemet és a lelkem lepkéit a Frank Turner & the Sleeping Souls fellépésén és hogy olyan őserővel találkozhattam, mint amilyen Grace Carter vagy Gang of Youth fellépése nyomán sugárzik a színpadról.

Nyilván nem lehet szó nélkül elmenni Ed Sheeran fellépése mellett, aki egy szál gitárral állt ki a tömeg elé és imádták őt, tökéletesen is szólt a gép, de ha őt és az utolsó nap – és megkockáztatom, hogy az egész Sziget – legnagyobb energiabombáját, a Foo Fighters 2,5 órás, brutálisan erős koncertjét egymás mellé tesszük, gondolkodás nékül állapítjuk meg, hogy Dave Grohl és zenekara klasszisokat ver a brit világsztárra és gyakorlatilag az összes nagyszínpados fellépőre.

Mesélhetnék a Franz Ferdinand zseniális koncertjéről, a Post Malone vagy a Macklemore-show-ról, tudom, hogy volt The National és édesen bágyadtan varázsolt el mindenkit és igen-igen, volt Florence + the Machine is, de őszintén: ki az, aki a Sziget után nem a Foo Fighters gigakoncertjéről beszél, amely egyetlen percre sem vált unalmassá, még úgy sem, hogy bár imádom a zenekart, de tény, hogy nem én vagyok a világ legnagyobb Foo rajongója. S még a vihar is tudta, hogy meg kell várni a koncert végét.

Meggyőződésem, hogy kilóra vette meg azokat is, akik nem hallgatják a csapatot, de még a rockzenét is messziről kerülik. Ahogy ezt megvitattuk másnap: a Foo Fighters-re az is kilátogat a Szigetre, aki köszönőviszonyban sincs a keményebb műfajokkal. Azt is megállapítottuk, hogy

lehet, hogy vannak a Foo Fighters dalainál jobbak, erősebbek és komplexebbek, de az a parádé, amit Dave Grohlék tolnak, utánozhatatlan. Az pedig, ahogyan a frontember odafigyel a közönségére, egészen rendkívüli.

Észreveszi és a színpadra hívja az első sorban buborékokat fújó lányt (“I need the bubble girl!”) és addig nem szívesen kezdi el az egyik legnagyobb slágert, az Everlong-ot, amíg a tolószékes fiút ki nem úsztatja a tömeg, egészen a színpadig, hogy mindketten onnan élvezhessék a show-t. Ez természetesen csak egy, a számos fantasztikus pillanat közül.

A Foo Fighters koncertjét receptre írnám fel, kötelezően dupla mennyiségben minden depressziós, önbizalomhiányos vagy éppen mosolyra éhező számára.

Aki ott volt, úgyis tudja, hogy amit átéltünk, az az addikció tökéletes elegye volt.