A zene struktúrát teremt a fejekben és a szívekben

Teljesítményorientált, maximalista, játékellenes oktatási rendszerben nőnek fel a gyerekek, így éppen az a többlet, amit a zene tud adni, vész el. A zene struktúrát tud teremteni a fejekben, a szívekben, a zene által más dolgokhoz is sokkal lelkesebben, asszertívebben tudnak nyúlni a gyerekek.

Ez az, amit kifiléz, tönkretesz a teljesítményorientáltság – vélekedik Paár Julianna énekesnő, akit többek között zeneterápiás munkájáról, valamint az autentikus és modern hangzásokat is beépítő a’capella formációjáról, a Dalindáról kérdeztünk – írja a Nullahategy.

A Dalinda egy a’capella együttes. Az eddigi tapasztalatok, visszajelzések mit mutatnak, mennyire nyitott a közönség a vokális hangzásra csupaszított előadásmódra?

Azt látom, hogy az emberek szomjazzák az őszinte, meghökkentő, lecsupaszított dolgokat. A mai, vizuális effektek uralta világban folyamatosan különféle, más-más érzékekre ható globális sokkokat kapunk a médián, reklámokon, zenéken, filmeken keresztül. Az emberek szeretik ezt, mert érdekes, intenzív élményt kapnak, de szeretik ennek az ellenpólusát is, amikor van lehetőség arra, hogy lefejtsük a külső rétegeket, és eljussunk valamilyen esszenciához, akár a zenében, akár önmagunkban. Az emberek nyitottak erre, ám egyelőre korlátozott a befogadóképességük.

Azért is nehéz a feladatotok, mert az újabb generációknak már nincs olyan zenei és ének repertoárjuk, amilyen a nagyszüleinknek volt, így még nagyobb az út, amit a hallgatóság felé meg kell tennetek.

Igen, ez egy generációk óta jelen lévő probléma, az éneklés gyakorlata kikopott, kevésbé trendi a fiatalok körében. Az aktív zenei tevékenység – éneklés, együtt zenélés, tábortüzes feeling –, amit mi még gyerekként osztálykirándulásokon átélhettünk, a mai fiataloknál átment egy passzív, fülhallgatós, ‘kivonom magam a világból’ attitűdbe.

Ezzel egyébként nincsen probléma, mert ebben a nagy káoszban, hatalmas ingersokkolásban erre is szüksége van az embernek. Viszont azzal, hogy aktivizálod magadban a zenét, te magad hozod létre, te alkotod meg, akár az énekhangoddal, akár hangszerrel, egy elképesztően kreatív alkotói folyamat része leszel, és ez jótékony hatással bír.

Ezt szépen, lassan érdemes lenne visszacsöpögtetni. Nem mondom, hogy ez a Dalinda mottója, de mindhármunkban megvan a törekvés arra, hogy visszaadjuk a lehetőséget az emberek kezébe, torkába.

Mindhárman (a Dalinda másik két tagja Tímár Sára és Orbán Johanna – a szerk.) a népzenei világból érkeztetek, az autentikus népdaléneklési hagyomány a kiindulópont, viszont ahova a Dalinda érkezik, az ennél sokkal több: játékos, kísérletező, kikacsintgató.

https://www.youtube.com/watch?time_continue=1&v=Jz6NRoiqas8

A magyar népzenében csak elvétve van többszólamúság, csak két tájegységről tudunk, ahol megjelenik. Viszont bennünk, zeneileg sokat látott énekesekben, megvan az igény arra, hogy próbáljuk ezt a műfajt is közelebb hozni, és úgy a saját képünkre formálni, hogy abban ne csak mi, de mások is kedvüket leljék. Ez egy nagyon izgalmas, kísérletező alkotói folyamat, amelyet a saját fantáziánk, lelkivilágunk mozgat.

A műfaji kalandozás is belefér – a népzene mellett megjelenik a klasszikus, a jazz és a balkáni zene is.

Próbálunk megragadni olyan világzenei irányzatokat, amelyek még nem annyira népszerűek. Habár a balkáni zene egyre nagyobb teret hódít itthon – főként Boban Markovic szokott beugrani az embereknek -, a nagyon feszített, többszólamú, állóharmóniás, elképesztő hatásokat kiváltó balkáni énekstílust kevésbé ismerik.

De próbáljuk behozni a klasszikus zenét is, én klasszikussal indítottam, nekem nagyon fontosak ezek a gyökerek. Sok helyről inspirálódunk, személyes tapasztalatainkat építjük bele a zenénkbe. Mindezt úgy kell elképzelni, mint egy nagy fazekat, amibe folyamatosan beledobáljuk a kedvenc fűszereinket, kedvenc alapanyagainkat.

A végeredmény viszont nem egy kutyulmány, próbáljuk megérlelni a dolgokat, finoman, tapogatózva megtalálni azokat a társításokat, amik együtt tudnak működni.

A lemezen a női életforduló szakaszait járjátok körbe. Ezt miért tartottátok fontosnak?

Összejöttünk, napokat töltöttünk együtt, hoztuk a kedvenc dalainkat, elkezdett érlelődni, kikristályosodni az anyag, és akkor jött a felismerés, hogy a kollektív tudatalattinkban valahogy mindannyiunk ugyanazt az üzenetet hordozzuk: a női életszakaszok kerültek a középpontba. Most érkezünk a női lét első szakaszzárójához, valahol ez erről is szól: ami mögöttünk van, amibe belelépünk, és amit a jövő mutat majd. Úgy gondolom, a témák, amelyeket körüljárunk, mindig általános és mindig fontos kérdéseket vetnek fel.

Fiatalon, húszévesen belecsöppentél a zenei életbe a Tárkány Művek énekesnőjeként. Amit egy ilyen világzenei produkcióval el lehet érni Magyarországon, azt elértétek – fesztiválokon léptetek fel, a rádiók rongyosra játszották a dalaitokat. Miért léptél ki?

Ez egy szép időszak volt, viszont hét év után elérkeztünk egy fordulóponthoz, döntenem kellett, megyek vagy maradok. A zenekarvezető, Tárkány-Kovács Bálint egy új zenei koncepciót hozott be, ami nagyon markánsan más irányba terelte a zenekar zenei, művészi működését, s ezzel nem tudtam azonosulni. Tudtam, hogy le kell zárnom, mert így egy szép emlékként, fantasztikus tapasztalásként marad meg ez a hét év, nincsenek konfliktusok, ott a pont a végén.

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy a zeneakadémiai tanulmányaid után kiégtél. Mi történt?

Nemcsak a rendszerből, önmagamból is kiégtem. Szeretem a rendet, a rendszert, szeretem, ha valami struktúrába van foglalva, nekem nem ezzel van problémám. Inkább azzal, ha a struktúra két oldalán lévő embereket nem egyenlően ítélik meg, nem ugyanolyan bánásmódban részesítik őket.

Liberálisan, de demokratikusan gondolkozom, és ezt elvárom a környezetemtől is. Mindehhez hozzátartozik az is, hogy olyan személyiség vagyok, akinek arra van szüksége, hogy megélje a különféle végleteket a legmagasabbtól a legmélyebbekig. Friss egyetemistaként csapódtam be a zenész közegbe, a pesti éjszakába.

Ez az életmód, az egyetemi nyomás, a szakmai összefeszülések vezettek a kiégéshez. A népzene tanszékre jártam, viszont egy világzenei produkcióban énekeltem, és ezt nem nézték jó szemmel. Én viszont nem akartam beállni a sorba. Nem gondolom, hogy egy ember csak akkor lehet hiteles, ha csak egy dolgot művel, épp ellenkezőleg.

Én szeretek több szálat futtatni, és ez értékelni, tisztelni kell a másikban, nem elfojtani. Ezután a törés után vissza kellett pörgetnem az időt, megtalálni a saját emlékeim között azt a pontot, ahol elcsúsztam. Körülbelül fél évig tartott, ezután fogalmazódott meg bennem, hogy nem akarok pedagógus lenni, nem akarok katedrára állni, zeneterapeuta leszek.

Abból, amit mondtál kiviláglik, nem feltétlenül értesz egyet a zene intézményesített keretek között történő oktatásával.

Most reneszánszát éli a folk kultúra, ami fantasztikus dolog. Egyrészt azért, mert azáltal, hogy az ember találkozik a saját kultúrájával, egyfajta belső identitásépítés történik. Ez egy erősítő jelenlét.

De valóban, nem mindenkinek való a zene intézményesített tanulása. A probléma azonban nem a felsőoktatásnál, hanem az alapoknál kezdődik. A zeneórák – még az alapfokú művészeti iskolákban sem – nem arról szólnak, amiről kellene. Rossz struktúrából, rossz pedagógusok kezei közül kerülnek ki a gyerekek, tisztelet a kivételnek. Szörnyen nehéz jó pedagógusnak maradni ebben a rendszerben.

Én is tanítottam öt évig, maximális tisztelet azoknak, akik 30-40 éve a katedrán állnak. Nagyon nehéz a feladatuk és óriási a felelősségük. Azt látom, hogy mire eljutnak odáig, hogy egyetemi szinten tanulnak zenét, addigra rengeteg sérülést felszednek magukra.

Mindezt úgy mondom, hogy nekem fantasztikus zongoratanárnénim, fantasztikus énektanárom volt, kiváló mestereket fogtam ki. Mégis éreztem azt a nyomást, amit az intézmény helyezett a gyerekre. Teljesítményorientált, maximalista, játékellenes oktatási rendszerben nőnek fel a gyerekek, így éppen az a többlet, amit a zene tud adni, vész el.

A zene struktúrát tud teremteni a fejekben, a szívekben, a zene által más dolgokhoz is sokkal lelkesebben, asszertívebben tudnak nyúlni a gyerekek. Ez az, amit kifiléz, tönkretesz a teljesítményorientáltság.

Hogyan találtál rá a zeneterápiára?

Már a zeneakadémiai mesterképzés alatt hallgattam zenepszichológiai tantárgyakat, lediplomáztam, majd az ELTÉ-n folytattam a gyógypedagógiai karon. A zeneterápia nagyon sokrétű, sok felhasználási lehetősége van. Ha a módszertant nézzük, megkülönböztethetünk aktív és receptív zeneterápiát.

Az aktív terápiában olyan hangszereket használunk, amelyeket bárki, bárhol, előképzettség nélkül meg tud szólaltatni. Főként dobokról, xilofonokról, tehát nem intonáló hangszerekről van szó. Ezeken fókuszált improvizációkon keresztül dolgozunk fel élményeket.

A receptív zeneterápia pedig a hallgatott zene által keltett belső képek, élmények verbális feldolgozása. Én főként az aktív résszel foglalkozom, nyilván ez abból is fakad, hogy zenész vagyok, igénylem az alkotó tevékenységet.

Fantasztikus a folyamat, ahogyan a struktúrák szépen lassan kialakulnak, ahogy megtanulunk a másik metakommunikációjával mit kezdeni, ahogyan szavak nélküli nyelvet kezdünk el beszélni a zenei hangokon keresztül.

Sérült gyerekekkel is foglalkozol.

Igen, több autista terápia áll már mögöttem, ez egy nagyon izgalmas világ. De volt már dolgom pszichés problémákkal küszködőkkel is. Egy szorongó kislánnyal például másfél évig foglalkoztam. Minden egyes ilyen folyamat nagyon nehéz út, hiszen a zeneterápia egy lassú folyamat, nem olyan, mint egy gyógyszer, amit bekapok és egyből hat.

Egy autizmus spektrum zavarral élő gyereknél nem a gyógyulás, hanem egy integrálhatóbb jelenlét, jobb életminőség elérése a cél. Segítsünk neki e stratégiák által reagálni a környezetére, jobban megértetni az ő problémáit, segítünk abban, hogy megtanulja kezelni a saját indulatait, megtanulja kimutatni az érzelmeit. Ez egy autista gyereknél óriási eredmény, hiszen náluk épp az érzelmi kommunikáció van blokkolva.

Azért fantasztikus a zene, mert minden olyat megmozgat, ami a tudatalatti rétegekben van, és fellazítja azt. Ez nagyon szép folyamat lehet például egy függő betegnél. Annak a tudatalatti rétegnek a helyére, amit ő drogokkal vagy alkohollal aktivizál, betesszük a zenét, innen építkezünk.

Amint ez a feloldás megtörténik, onnantól van szükség az analitikusabb, verbális terápiákra. A zene nagyon jól tud működni oldószerként, segítségként. Ezért is használjuk a pszichiátrián felnőtteknél és és gyerekeknél is.

A zeneterápiát más terápiákkal együtt is lehet alkalmazni?

Igen, a művészetterápiák sok esetben a legjobb kiegészítő terápiák. Egy kognitív terápia, ahol egy terapeutával beszélgetsz, a tudati rétegeket mozgatja meg. Lehet, hogy olyan traumák, amik el vannak rejtve, mélyen el vannak zárva, nem kerülnek a felszínre. Ezeknek a fellazításához nagyon jók a művészetterápiák.

Van olyan terápiás eset, ami igazán megérintett?

A legnehezebb a terapeutaságban a megérintődés. Hogy segítsd, kísérd, vedd át a páciens érzelmi tónusait, ugyanakkor ne menj tönkre mindebben. Ezért egy-egy terápiás foglalkozás után én még egy órán keresztül tisztulok. Ez sok-sok belső munka, de jó munka, szeretem.

A zeneterápia most elsőbbséget élvez az életedben, kevesebbet is látunk a színpadon.

A gyerekeim születése és a zeneterápiás vonalra való rátalálásom hozta azt is, hogy az előadóművészi munkám a háttérbe szorult. Csak olyan projektekben veszek részt, amelyek exkluzívak, nem a mennyiségi zenélésről szólnak. A Nana Vortex és a Dalinda is elmélyült munkát igényel, nem hajtjuk a szekeret.

Mindkét zenekar pont annyit vesz el a szabadidőmből, amennyit ad nekem. Tökéletes harmóniában van a kettő. Emellett egy olyan foglalkozást is vezetek, ami a kora gyermekkori anya-gyermek kapcsolatra fókuszál. Ez egy élőzenés foglalkozás 0-3 éves korú gyerekekkel és szüleikkel.

Hol láthat legközelebb a közönség?

A Dalindával legközelebb június 9-én a Kórusok Éjszakáján lépünk fel, június 16-án pedig a Francia Intézetnél és a Várkert Bazárban fogunk koncertezni. A Perkupai Operafesztiválra is meghívtak minket, itt július 7-én lépünk fel.

Borítókép: Facebook: Dalinda