„A mediterrán ember ismeri a maga értékét”

A világ egyik legszebb tájékát, Provence-t és a francia Riviérát, az Azúr-partot barangolta be együtt az író Sárközi Mátyás és a fotóművész Kaiser Ottó – olvasható könyvük fülszövegében. Közös vallomásuk ez a színes album: nemcsak a többnyire ismert turista-látnivalókról, műemlékekről tudósítanak, hanem szinte elvesznek e mesésen gazdag kulturális és gasztronómiai örökségű tájban, és vallanak az ott élő emberekről, a valaha vagy napjainkban ott alkotó művészekről, múzeumokról, műalkotásokról, borról, ételekről, parfümről, természeti tüneményekről, flóráról-faunáról – s még Provence magyar vonatkozásai is föl-fölbukkannak. Sárközi Mátyással az Olvasat készített interjút. A beszélgetést változtatás nélkül, teljes terjedelmében közöljük.

Nemrég jelent meg Provence – Côte d’Azur című, Kaiser Ottó fotóművésszel jegyzett könyve, egy közös utazás élménybeszámolója, amiből bőséges ismereteket szerezhet az olvasó a dél-franciaországi vidékről. 25 éve nyaral a környéken, miért most döntött úgy, hogy könyvet ír róla?

Negyvenöt évvel ezelőtt, egy esős londoni nyár lehangoló szürkesége elől, akkor már brit útlevéllel a zsebben, tehát feleségemmel könnyen utazgatva a világban, a napsugaras dél-francia Saint-Tropez-be menekültünk. Volt valamennyicske megtakarított pénzem, tehát elhatároztuk, hogy a környéken próbálunk vásárolni egy kis lerobbant, de helyrepofozható parasztházat, rendszeres nyaralások céljára. A Sainte-Maxime fölötti dombok egy völgyhajlatában tizenöt lakosú településre bukkantunk, ott volt eladó a százéves tanya, folyóvíz nélkül. Rendbe hoztuk, idővel a csapvizet bevezették, s minden évben pihenünk ebben az „alkotóházban”, néha tavasszal és ősszel is. Feleségem francia szakos volt Budapesten, Franciaországban kezdte külföldi életét, nagy gallomán, de

én szintén szívembe zártam az istenáldotta Provence-ot, ahol festői a táj, jól főznek és jó a helyi bor.

Provence-i környezetünkről, élményeimről, tapasztalataimról sokszor írtam az évek során. Miután a kis házhoz a szomszédos csűrt is megvehettük és régi falai közt vendéghálószoba épült, még többen járnak hozzánk üdülni Angliából és Magyarországról egyaránt. Eljött a baráti házaspár: Kaiser Ottó fotóművész és felesége, Zsuzsa, bejárták a környéket, és sűrűn kattogott a fényképezőgép. Felmerült egy olyan képeskönyv összeállításának az ötlete, amelyhez én írom meg a helyi tapasztalataimat és a topográfiai leírószövegeket, Ottó színes képei pedig láttatják, milyen csodás hely ez a Provence és a Côte d’Azur.

Albert Camus írja: „Tavasszal istenek lakják Tipasát, istenek szava hangzik a napban és a fehér üröm illatában, az ezüstpáncélú tengerben, a nyerskék égen, a virágok lepte romok közt és a kőhalmokban örvénylő fényben.” Mit gondol, Camus megállapítása a francia Riviérára is igaz?

Lám, az ember interjúkérdésekből is tanul. Albert Camus írásait és bölcsességét mindig becsültem, értékeltem, tudtam, hogy francia-spanyol származású és Algériában született, de egyrészt csak kevéssé ismertem a lírai szövegeit, másrészt mostanáig nem hallottam az algériai Tipasa városáról. Nos, van hasonlóság a mediterrán vidék európai és afrikai része között,

s nem csoda, hogy Camus szerint „istenek szava” rejlik a napsugárban, az illatokban, bár a tájak különböznek egymástól.

Algériában és a dél-francia partok mentén egyaránt fellelhetők római romok. A nyár forró, gyakorta még az ősz is, de a tavasz üde. Környékünkön például mimózák virágoznak, meg a házunkra is felfutó, fehérvirágú pittosporum illatozik édesen. Camus a Földközi-tengernek ezen az oldalán is megsejthette volna, hol sejlik istenek szava ebben az illatárban.

Névjegy

Sárközi Mátyás József Attila-díjas magyar író, kritikus, műfordító, szerkesztő. Sárközi György és Sárközi Márta fia, Molnár Ferenc unokája. 1956 óta Londonban él. 1956–1963 között Londonban újságíró volt. 1957–1961 között a londoni St. Martin Képzőművészeti Akadémia könyvillusztrátori szakán tanult, majd a BBC magyar osztályán dolgozott. 1963–1966 között a müncheni Szabad Európa Rádió, 1966–1977 között ismét a BBC magyar osztályának munkatársa volt.

1981–1984 között a Londoni Egyetemen irodalmat és történelmet tanult (BAHons). Szerkesztette az Angliai Magyar Tükör című folyóiratot. A British-Hungarian Fellowship elnöke volt.

Elbeszéléseket, karcolatokat, irodalmi cikkeket és kritikákat ír. Rendszeresen publikált az Új Látóhatárban és az Irodalmi Újságban. Fekete Márton írói néven 1966–2000 között Prominent Hungarians címmel angol nyelvű magyar „Ki kicsodá”-t jelentetett meg. 2001-től az Inforádió londoni tudósítója.

A mediterrán embertípust számtalan mítosz lengi körül. Hogy látja az ottani embereket, a helyiek gondolkodását, élethez való viszonyát?

Nem tudom, van-e mítosza a mediterrán embernek, talán valaha volt. A mediterrán vidék mai lakosságát meghatározza, hogy jelentős társadalmi réteg itt egyrészt a szőlőművelőké, borászoké, másrészt a halászoké. Aki borász és szép környezetben, kellemes időjárási viszonyok között él, az általában életszerető típus. Ilyen a dél-francia lakosok túlnyomó része. Megjegyzendő, hogy a francia hatóságok toleránsabbak sok más országénál: egy pohárka bort szabad fogyasztania az autóvezetőnek mielőtt a volán mögé ül. Lehet, hogy a rendőrök szúrópróbaképpen szondába leheltetik a vezetőt, de amennyiben a kristályok csak egy bizonyos pontig színeződnek el, a csekély alkoholfogyasztást nem büntetik. A francia nyaralónkhoz legközelebb eső falu Plan-de-la-Tour. Főutcáján, közel a postához meg a vegyesbolthoz, egy ház fala mentén harminc méter hosszú lóca húzódik. Az út másik oldalán ugyanilyen falhoz srófolt ülőalkalmatosság van. Ide, az árnyékba ülnek ki délután a falu idősebb férfijai traccsolni, pletykálni, bagózni. Mikor a nap lemenőben kezd a szemükbe sütni, áttelepülnek a szemközti padra.

A közösségi élet tehát fontos a mediterrán ember számára, nemcsak a helyi jól informáltságot illetően, hanem az is, hogy egymás közt megbeszéljék a szűkebb vagy tágabb világ dolgait.

Mehetnének kávéházba is ugyanezért, mint a városi ember, de a dél-francia falusiak takarékosak. Ha valaki rokonszenves számukra, azzal könnyen barátkoznak és nyájasak. Három nappal azután, hogy befejeztük a kis házunk berendezését, meghívtuk ismerkedésre, uzsonnára a szomszédokat. Egy napbarnította szőlősgazdát a feleségével és a süteménynek örvendő két kisgyermekével. A beszélgetés nehezen indult, aztán a feleségem egyszer csak megjegyezte, hogy kényelmetlen a szék, amin ül, fájós a dereka, inkább áttelepedik a sezlon sarkába, a díványpárnák közé. A derék francia családapa egyszeriben közlékenyebb lett: „Az én hátam se jó, kicsinálta a permetező gép. Voltam az orvosnál, azt mondta, hogy tornagyakorlatokat kell végeznem, erősödhet a gerincem. Például ezt ni…” Azzal szomszédunk hanyattfeküdt a padlón és két lábbal biciklizni kezdett a levegőben. Azóta jó barátok vagyunk.

A mediterrán ember mindazonáltal önérzetes, ismeri a maga értékét.

Abban is hisz, hogy a fajtája különleges, talán értékesebb is, mint másoké. A másvidéki franciákénál mindenképp.

A könyvben a magyar vonatkozásokról is említést tesz. A magyar nevezetességek, emlékek közül melyiket emelné ki?

Provence magyar vonatkozásai közül a legregényesebb, hogy ott raboskodott és ott vált lírai költővé Kisfaludy Sándor. A tengertől tizenkét kilométerre, dombok közt fekszik a harmincezer lakosú Draguignan. Megtekinthetjük egyik régi háza falán a Kisfaludy emléktáblát és a bejárat fölötti színes csempearcképet. (Nemes Nagy Ágnes írta meg valahol, hogy a kerámiaportré elég csúf.) Az 1772-ben született nemesifjú Bécsben csapott fel katonának, élte a tisztek víg életét, de közben írókkal és művészekkel is barátkozott. Egy napon megszólalt a harci kürt, az ezredet Milánóba vezényelték, hogy megütközzék Napóleon seregével. A csatát elvesztették, Kisfaludy fogságba esett, Draguignanban a jegyzőnél volt házi őrizetben. A ház a rue de l’Observatoire-on valaha úri városnegyed közepén helyezkedett el, de ma már a jómódúak nem akarnak szűk utcákban, lift nélküli emeletes házak egymás mellé szoruló, kert nélküli sorában lakni. Így helyüket a szegények foglalták el, közöttük sok az arab és az afrikai. Az ő gyerekeik sereglettek körénk, amikor Ottó fényképezni kezdett. A huszonnégy éves magyar katonatisztnek megtetszett a szemközt lakó Caroline d’Escaplon kisasszony, romantikus verseket küldött át hozzá. Egy évvel később kiszabadult, hazatért régi szerelméhez, Szegedi Rózához, a francia leányzót feleségül vette egy Saint-Tropez-i tengerész kapitány. Kisfaludy azonban így kapott rá a franciás verselésre és a Himfy szerelmeivel bevonult a magyar irodalomtörténetbe.

Gyerekkorában a Balaton környékén nyaralt. Érezhető átjárás a francia Riviéra és a balatoni tájak között?

Gyerekkoromban többször nyaraltunk Siófokon, a Balatonnál. Édesanyám, már akkoriban, amikor én elszármaztam Magyarországról, Balatonszepezden egy régi kis présházat vásárolt meg, köré gyűlt nyaranta sok barát és az egyre népesebb család.

Sok a hasonlóság Provence és a Balatonvidék között, a zalai part domborzata itt-ott egészen provence-i jellegű.

De azért a balatoni telek hidegek, néha még a tó is befagy, nincsenek pálmafák, eukaliptuszok, mimózák. A balatoni halászlé jó eledel, ám mit kreál tengeri halakból a francia? Olyan sáfrányos soupe de poissont, azaz bouillabaise-t, hogy a fülünk kettéáll tőle. Júliusban minden születésnapomon ezzel kezdem a vacsorámat a Saint-Tropez-i La Pesquiere vendéglő tengerre néző teraszán. Az öböl túlpartján, messziről odasejlenek a Sainte-Maxime körüli dombok, s elképzelhetem, hogy Tihanyra látok át.

Borítókép: Sárközi György. Forrás: kaiserotto.hu