Apáti Bence a jobboldali művészek szólásszabadságáról

„Sok jobboldali ember van, aki művészként ismert, de a médiában nem szólalhat meg bizonyos ügyekben, például a migráció kapcsán” – vallja Apáti Bence. Az Operettszínház balettigazgatóját a művészvilág kultúrharcáról, a közéleti csatározásokról, táncművészi és publicistai szerepeiről kérdezte a Mandiner.

A Veszprémy László Bernát jegyezte interjú azzal a felütéssel indul, hogy merőben szokatlan, hogy egy művészember, akit az ország balettművészként ismert meg, publicisztikák írásával is tölti az idejét.

„A balettművészek azért mégiscsak periférián mozognak a rendszerváltástól, én talán kicsit ismertebb voltam, mert sok minden hülyeséget csináltam: volt egy jó sajtósunk, aki felismerte, hogy meg tudok szólalni, nem nézek ki olyan rettenetesen, járok bokszolgatni is, és el tudott adogatni különböző bulváros műsorokba.

Nem azért ismertek meg, mert 2006-ban Spartacus voltam 25 évesen, hanem mert el lehet adni a bulvárnak, hogy balettművész, és lám, mégis van két fia” – adta elő a nyilvánosság felé vezető útjának történetét Apáti Bence, aki ironikusan, de reálisan látja véleményformálói szerepét.

Mint mondja: ha kirak egy jól sikerült posztot, azt harminc, negyven, de akár 120 ezren is elolvassák. Régen négy hónap alatt napi 6-8 órát készült az előadásaira, és közben látták a fellépését úgy ezren.

Publicisztikai tevékenysége úgy kezdődött – idéz fel – , hogy már az Iwiwre és a Facebookra is posztolgatott. Aztán elkezdett írni a Polgár Portálra, a Pesti Srácokra, a 888-ra, a Magyar Időkbe, a Figyelőbe. Amikor már főállásban írt, akkor már egyáltalán nem táncolt. Őszintén megvallja, hogy várta ugyan, hátha visszahívják meghívott vendégként, de ahogy elkezdtem kifejteni a véleményemét aktuálpolitikai kérdésekben, lényegében semmilyen művészi munka nem találta már meg.

A művészvilágtól így szinte teljesen elszakadt, ami akaratán kívül történt így, lényegében azért, mert kitaszították – mondja Apárti Bence, aki szerint igaz tehát a sztereotípia, hogy a kortárs művészvilág egy az egyben liberális, s így kérdéses például a „jobboldali balett” fogalmának értelmezhetősége is.

Véleménye szerint ugyanakkor az is igaz, hogy a balett konzervatív műfaj: van egy Vaganova nevű módszer, 60-70 éve ebben a rendszerben kezdik el a tanulást.

„A balettmesterek borzasztó konzervatívak, tartják magukat ahhoz, hogy csak e metodika mellett kezdhetsz el dolgozni. De vannak mások is a balett világában, mint a koreográfus vagy az igazgató. Itt már megjelenik a genderelmélet, és a koreográfiákban, a történetmesélésben már nagyon erősen felszínre tör a homoszexuális lobbi.

Egy bizonyos szinten tehát már nem ez a konzervativizmus az irányadó. Magyar szempontból ez különösen rossz, mert egyrészt hetente megírod, hogy Magyarország maradjon magyar ország, másrészt pedig már alig táncolnak magyarok a darabokban, és alig vannak magyar koreográfiák” – hívja fel a figyelmet Apáti Bence.

Szerinte ha megnézzük a színművészeti főiskolát, „ott aztán kőkeményen megy az agymosás”: bemegy egy srác erősen jobboldali nézetekkel, és öt év múlva liberálisként jön ki. A fejükbe verik, hogy ez a helyes, ez meg a helytelen.

Amikor Alföldi Róbert azt mondja, hogy a művészember liberális, akkor ő azt teljesen komolyan gondolja. Szerinte a jobboldali ember nem lehet művész

- állítja Apáti Bence.

„És hogy van-e jobboldali balett? Az lényegében mindegy, hogy a táncos milyen nézeteket vall, de koreográfusból több a balliberális.

Példának lásd: Akram Khannak most játsszák a balettját az English Nationalben, ami a migrációról szól. Az általa koreografált Giselle-ben van egy fal, aminek nekimennek, próbálnak rajta átlépni. És persze vannak szegények meg gazdagok benne. A Guardian el is volt tőle ájulva.

Persze vannak olyan balettek, amik nagyon hazafiasak, patrióta érzéseket közvetítenek, mint ahogyan egy film is lehet nemzeti érzelmű vagy liberális. A koreográfia lehet néha jobboldali, de nem lehet lefolyót dugítani a jobboldali balettel” – fejtette ki a konzervativizmus esélyeiről szóló gondolatait Apáti Bence.

Az interjú teljes terjedelmében itt olvasható.

Borítókép: