2019.11.29. 09:54
Védőhálót jelent a nemzettudatatunk
Megjelent egy könyv, ami azt mutatja be, hogy a trianoni diktátum utóhatásai az élet minden szegletét képesek deformálni és megkeseríteni manapság is.
A trianoni sorstragédia régiónként másképp, de a mindennapi élet területén mégis egységesen drámai módon hatott a Kárpát-medence magyarságára. Sokaknak ez tény, de még
létezik az az embertípus, amelyik csak az orráig, és azon túl is pusztán a csonkaországi határátkelőkig lát: képtelen szembenézni azzal, hogy saját nemzettársai mi mindennek vannak kitéve ma is a romániai, szlovákiai, ukrajnai, vagy épp a szerbiai hétköznapokban.
Az ő nézőpontjuk kitágítására is alkalmas Stanczik Edina Feszegetem a határainkat című könyve.
A lassan száz évvel ezelőtt megtörtént nagy országcsonkítás sebei még messze nem tekinthetők gyógyultaknak. A diktátum utóhatásai az élet minden szegletét képesek deformálni és megkeseríteni manapság is.
Ennek a megértéséhez pedig meg kell ismerni, meg kell szólaltatni magukat az érintetteket, akik magyarként beleszülettek valamelyik rablóállamba.
Stanczik Edina egy-egy erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, őrvidéki és délvidéki magyar embert interjúvolt meg könyvében. Mindegyikük életpályáján akad olyan stáció, amely bizonyság arra, hogy Trianon hullámait még ennyi évtized után sem könnyű megtörni,
hiszen ma is egyfajta műveleti területnek tekintik a környező országok a tőlünk elvett országrészeket.
Természetszerűleg más és más indíttatású, átlagosnak mondható magyar emberi sorsokat ismerhetünk meg a kötetből, de mindegyik történetben van egy közös pont. Ez maga a megtépázott, elsikkadt, de valamilyen okból mégis egyre erősebbé vált nemzettudat, amelynek felismeréséhez, megvallásához sok esetben egy-egy sokkhatás kellett.
A kötet erdélyi interjúalanyát, egy 54 éves marosvásárhelyi hölgyet, aki élete jó részét a véreskezű soviniszta diktátor, Ceausescu Romániájában élte le, például az 1990-es fekete március döbbentette rá arra, hogy egycsapásra szemkiveréssel, agyonveréssel járhat az, ha magyar vérre szomjazik a többség. Hogy évtizedekkel Trianon után „a mi fajtánk” ugyanolyan ellenség maradt, mint volt, hiába játssza el az utolsó balkáni birodalom a nagy kisebbségvédőt.
Bár a hölgy vegyes etnikumú családból származott, az akkori események résztvevőjeként gyakorlatilag pillanatok alatt rá kellett döbbenjen arra, hogy védőbástyája mégsem lehet más a gyilkos forgatagban, mint a magyarsága.
Kányádi Sándor sorait idézve az ő példája is hűen mutatja, hogy valóban egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv – és az ezzel együtt járó erős nemzettudat. Csak ezzel lehet felvenni a harcot Trianon hullámaival szemben.
(Stanczik Edina: Feszegetem a határainkat – Trianon százéves hullámai. 266 oldal. Magánkiadás, 2019. 4695 ft)