Fölemelt fejjel eget igéz Heinczinger Miklós művészete (videó)

Jó ideje az erdő közepén, egy földúton döcögök már, mikor a GPS megálljt int, mondván, megérkeztem a célhoz. Mindebből én csak annyit érzékelek, hogy az út, amelyen eddig haladtam ezen a ponton kettéválik. Megállok, kiszállok, körülnézek, akácrengeteg mindenütt. Heinczinger Miklóssal vagy, ahogy mindenki ismeri, Mikával a Gyümölcsoltó Boldogasszony fűzkápolnánál beszéltük meg a találkozót, de sem neki, sem a kápolnának nincs nyoma – kezdődik a Magyar Nemzet portréja.

A környezetből áradó hangulat mindenesetre kellemes, már-már misztikus; a hőmérséklet sem túl magas a reggeli órákban, a fák árnyékot adnak, az órámra tekintve pedig látom, hogy van még tíz percem a megbeszélt időpontig, így aztán beljebb indulok az erdőbe. Alig teszek pár lépést, amikor meglátom a felfüggesztett fatáblát, amely Isten hozott! felirattal hívogat a rönkökkel szegélyezett ösvény fölött. Nem sokkal később varázslatos látvány tárul a szemem elé; a kupolává formázott élő fűzvesszők, mint Boldogasszony palástja borulnak a természet kicsiny kápolnájára, melynek közepén gyönyörűen faragott természetanya, a Boldogasszony áll, mint az időtlen ősnyugalom és a magyar lélek szakralitásának monumentuma. Óhatatlanul felidézi bennem a Himnusz a Gyümölcsoltó Boldogasszonyhoz című dal sorát, amely Heinczinger Mika " target="_blank" rel="noopener noreferrer">Égigézők című szólóalbumán kapott helyet, és Tóth Bálint szövegével így szól: „Vadalanyba oltott ág legnemesebb szára, kin nyíl a legszebb virág erre a világra.”

Pár perccel később vendéglátóm is megérkezik a hajnali kaszálásból, és beavat a fűzkápolna történetébe, titkaiba, melyek közül számomra a legjelentősebb, hogy közösséget formált maga körül. A környékbeliek mind magukénak érzik, együtt gondozzák, szépítik, közösen imádkoznak körülötte, de tartottak már szentmisét és esküvőt is ezen az érezhetően transzcendentális kisugárzású helyen. Ez az élmény, mondhatni, megalapozza a hangulatomat, és a későbbi beszélgetésnek is megadja az alaphangot, bár korábban is erős volt a sejtésem, hogy Heinczinger Mika és családja olyan helyen és úgy élhet, ahogyan azt a régiek is tehették; a természetben, a természettel, ahogy ő mondja, „leföldelve”, és szépen, jól, magyarul.

(...)

Végül a kérdésemre, hogy milyennek látná legszívesebben a magyarságot a jövőben, olyan gyönyörű utópiát vázolt fel, amely kétségtelenül feltette a koronát a beszélgetésre, és amely a következőképp hangzott:

– Összejövünk, gyújtunk egy nagy tüzet, megfogjuk egymás kezét és egy irgalmatlanul nagyot táncolunk összefogódzkodva, ahogy kell; nem nézve azt, hogy ki áll mellettünk, hanem tudva, hogy ő is ugyanazt érzi, ugyanoda tartozik. Adjunk magunknak esélyt az életre, hogy jó együtt lenni, összekapaszkodni! De ha mégis egyesével akarunk állni, mint a szálfák, akkor legalább legyünk jó terebélyesek, hogy minél többen férjenek az árnyékunkba. Amikor a négy elemet összekovácsoljuk egy ötödikké, akkor itt tényleg megvalósul Isten országa.

A teljes portré ITT olvasható.

Borítókép: A Gyümölcsoltó Boldogasszony fűzkápolna