Út az elfogyasztói társadalomig – Hogyan védték a klímát őseink?

Hagyományos ökológiai tudás, 5. – befejező – rész

Lendvai beszélt az árvízzel járó víz aszály idejére való feltartóztatásának módjáról, a mindenhol helyi anyagokat használó építészetről, az újrafelhasználásról, a tisztálkodásról, még házi szappanfőzési tippeket is adott. Előadásának utolsó „fejezetét” az egykézés témájával, rossz példájával indította, amely a 19. század végén jött divatba, lett újfajta hagyomány a Kalotaszegen, a Sárközben, az Ormánságban és másutt is.

– Az egykézés egy olyan születésszabályozási rendszer volt, aminek során csak egy gyerek születhetett. Amikor már egy második gyerek akart megszületni, házi módszerekkel megszakították a várandósságot. A kalotaszegi temetőkben, például Magyarvistában nagyon szép sírfeliratokat lehet látni olyan fiatal édesanyákról, aki tizen-, huszonéves korukban haltak meg. A sírfeliratuk elmeséli, hogy azért haltak meg, mert második gyermekük született volna, és nem sikerült a beavatkozás… A templomokban a lelkészek – református vidék – arról prédikáltak, hogy ez Isten terveivel szembemegy… Ideállá vált a polgári lét, a polgári egzisztencia, és ennek eléréséhez az egykézést kezdték el követni. Úgy gondolták, ezáltal fel tudnak emelkedni – mondta.

– Tizenhat emberből 4 generáció múlva csak egy lett. Iszonyú ütemben fogyott a társadalom. Vasas Samu írta az 1960-as években Kalotaszegről, Bogártelkéről, hogy onnan sugárirányban terjed az egykézés. „Cifra Kalotaszeg!” Az egykézés együtt járt a népművészet virágzásával, a gazdagodás eredményezte a virágzását. Volt olyan ember, aki 3-4 házat örökölt. A Sárközben a keletkező társadalmi vákuumba, a Sárköz peremterületeiről benyomultak a szegénylegények, beházasodtak a gazdag családokba. A polgárosodással megnőtt a fogyasztás. A sárköziek meg tudták tenni azt, hogy Franciaországból, Lyonból hozzanak selymet a viselethez. Ezért olyan gazdag és ezért van tele selyemmel a sárközi viselet – ennek árán –, mert ennyire gazdagok voltak, hogy ezt megtehették. Egy sárközi néniről tudok, egy decsi néniről, akinek ötvenkét rend ruhája volt, az év minden hetére másikat vett föl. Azért ez már egy kicsit beteges… – fogalmazott az előadó.

– Kalotaszegen, ahol szintén ment a verseny a családok között, a gyöngyös párta gyöngyeit Csehországból hozatták. Nem volt jó a helyi… Akkora gyöngyös párták születtek – háromkilósak is –, hogy a lányok könyököltek a templomban, mert nem bírták ki az istentisztelet hosszát, mert annyira nehéz volt a párta. A reprezentációt szolgálták, hogy megmutassák: mi már módosabbak vagyunk. Ez volt az az időszak, amikor megjelent a cukor használata, bővültek, változtak a fogyasztási szokások. Úgy gondolom, hogy ez tökéletesen demonstrálja azt, hogy a hagyományokat gyakran a szegénység konzerválja, és ha az emberek, ha már nem szegények, és megtehetik azt, hogy előrelépjenek, akkor szembefordulnak a hagyománnyal. Vagy esetleg valami újfajta hagyományt teremtenek, mint ez az egykézés volt… Úgy gondolom, hogy ez a paraszti polgárosodás hatalmas lépés volt azon az úton, amely a mai fogyasztói társadalom felé vezetett, de inkább úgy fogalmazok, hogy egy hatalmas lépés azon az úton, ami a mai elfogyasztó társadalomhoz vezetett – értelmezett Lendvai Tibor.

– Változásra lenne szükség – mondta. – Átlagosan a földön minden emberre 1,8 hektár jut, illetve jutna. Ennyit tesz ki az átlagos ökológiai lábnyom. A természeti kapacitást kiszámolva – mennyi szántó, mennyi legelő, energia stb. jutna egy emberre – végeznek ilyen számításokat. Egy magyarországi lakos ökológiai lábnyoma 3,7 hektár. Duplája, mint amennyi jutna. Az Egyesület Államokban ez az ökológiai lábnyom egy emberre 9,6. Ennél alig kevesebbel, 9-es körüli értékkel rendelkezik az Egyesült Arab Emírségek, Kanada… A másik végén ott van Banglades, meg Mozambik, ahol 0,5 – sorolta. – Azt, hogy többet fogyasztunk, mint a természeti kapacitásunk, csak úgy tudjuk megtenni, hogy más országok természeti kapacitását is felhasználjuk. Ugyanakkor nem használjuk ki a sajátunkat, hiszen akármerre járok, mindenhol azt látom, hogy a falvakban nem kertészkednek az emberek. Ott az üres telek, az ember nyírja a füvet, legföljebb akkor lép rá a földre, de egyébként minden kapcsolatot megszakít a földdel. Mindenhova járdát teszünk, mindent letérkövezünk. Persze általánosítok – vannak kivételek! –, de tényleg van egy ilyen tendencia. A térkő, valljuk be, melegít, átmelegíti a nap, és hőt termel, árnyék nincs. Holott régen, amikor fák voltak, bokrok voltak, veteményeskert volt, sokkal nagyobb lombtömeg párologtatott, hűtött. Ha egy ember csinálja ezt, az a közvetlen környezetét hűti, de ha egy egész faluban ott vannak, ott lennének a fák, úgy árnyékban lenne a falu, sajátos mikroklíma alakulna ki – érvelt.

– Magyarországon az utóbbi 20 évben megkétszereződött az energiafogyasztás, és az a döbbenetes, hogy nyáron használunk több energiát, nem télen. A téli fűtés létszükséglet, de nyáron a hűtés csak kényelmi szükséglet, mégis iszonyú energiát elhasználunk rá – mondott példát.

– Mit tanulhatunk ebből az egészből, mit tanulhatunk a parasztságtól? Ha már egyszer rá vagyunk utalva a természetre, akkor ismerjük meg, hogy hosszú távon, fenntarthatóan és túlhasználat nélkül tudjuk használni! A hagyományos kultúrában biztosította mindezt a keresztény világkép, biztosította az ebből fakadó utódgenerációk iránti felelősség, és volt egy nagyon erős közösségi normarendszer is mellé – mondta.

Van mit tanulnunk elmúlt korok parasztságától.

Hagyományos ökológiai tudás 1. rész

Hagyományos ökológiai tudás 2. rész

Hagyományos ökológiai tudás 3. rész

Hagyományos ökológiai tudás 4. rész