Büszkén tért haza Dominikáról a csupaszív, agárdi családapa, Kása András

Az álom félbeszakadt, de nem ért véget, hiszen 2022-ben újabb lehetőséget kapott az Exatlon Hungary All Star évadában, hogy bizonyítson önmagának, a családjának, és mindenkinek, aki a szívébe zárta őt. Hogyan élte meg ezt a csodálatos kalandot, milyen mélypontokkal kellett szembe néznie, hogyan viselte a család hiányát, és hogyan értékeli a teljesítményét? Ezekkel a kérdésekkel látogattunk el agárdi otthonába, ahol hatalmas szeretettel fogadott minket, és tett tanúbizonyságot arról, mennyire szerethető és érzelmes ember is ő valójában. 

Milyen érzés volt, amikor értesítettek téged az All Star évadról? Könnyebb volt a lelki felkészülés a család hiányára, így, hogy tudtad, mire számíts?

- Szeptemberben kaptam egy telefonhívást, hogy lesz All Star évad, és szeretnék, ha én is ott lennék a Kihívók csapatában. Természetesen igent mondtam, hiszen az első évadból egy sérülés miatt kellett távoznom, és szerettem volna megmutatni, hogy mire vagyok képes, szerettem volna feltenni azt a bizonyos pontot az i betűre. A lelki része egy kicsit könnyebb volt a dolognak, akár a búcsúzásra, akár a távol töltött időre gondolok, hiszen tudtuk jól, hogy hova megyek és miért, ők pedig, ahogy mindig, most is maximálisan támogattak ebben. Tudtam, hogy itthon  minden rendben lesz, a családom pedig azzal a mondattal engedett utamra, hogy nyerjem meg a versenyt.

A család így indított útnak, de te milyen célokat tűztél ki magad elé?

- Ha valamit el akarok érni, akkor mindig célokat tűzök ki, és kisebb-nagyobb léptekkel haladok azok felé, legyen szó az élet bármilyen területéről. Ebben a játékban is úgy indultam, hogy minél több ideig szeretnék bent maradni, hiszen az első évadban elég kevés időt tudtam eltölteni. Január 22-én volt a lányom, Kitti szülinapja, ezt szerettem volna kint megérni, ez sikerült is. Március 1-jén pedig Alíz lányom születésnapja volt, amit szintén kintről tudtam átélni, és érte futni, valamint a saját születésnapomat is Kihívó mezben ünnepelhettem március 15-én, amely szintén nagy szó volt számomra, mert ezek az igazán fontos dolgok az életemben, amelyek a családomhoz köthetők. Ezzel a játékkal nagyon sokat nyertem, és habár nem én emelhettem a magasba a kupát, rengeteg ember szívét elnyertem ismét azzal, hogy megmutattam, hogy kell ezt a játékot játszani. 

Mit gondolsz a Kihívók csapatáról?

- Azt gondolom, hogy remekül rakták össze mind a Kihívók, mind a Bajnokok csapatát, tényleg a legerősebb játékosok mérhették össze az erejüket, és elképesztő volt ennek a csapatnak a részese lenni. Szuper játékosok erősítették a kék csapatot, némelyiküket már volt szerencsém megismerni az első évadban ugye, de a második és a harmadik évadból érkező versenyzőket is nagy öröm volt megismerni. Itt mondanám Dorcit, Bogit, Grétit. Zalán is egy nagyon pozitív élményt adott nekem, és ki merem mondani, hogy ő egy nagyon jó srác, remek felfogással. De mindenkihez abszolút pozitívan álltam és úgy gondolom, remek kapcsolatom lett az összes versenyzővel, nagyon megkedveltem és igyekeztem jó tanácsokkal ellátni őket, amikor csak tudtam, és én is szívesen fogadtam tőlük ezeket, ezért működtünk ilyen jól. 

A verseny elején voltak konfliktusok a Kihívó csapatnál, ezt hogyan élted meg? Próbáltál "apafiguraként" viselkedni, vagy inkább a háttérből szemlélted az eseményeket? 

- Mi csapatként érkeztünk ki, és muszáj volt egy fejjel gondolkodnunk bizonyos szituációkban, hiszen a csapatérdek volt a legfontosabb. Apáskodni semmikép sem szerettem volna senki felett. Hála Istennek mindig le tudtunk ülni és megbeszélni a dolgokat, ettől volt olyan szép ez a játék, hiszen mindenki egy külön egyéniség, mégis tudtunk egy emberként előre haladni az úton. Szerencsére nekem mindenkivel sikerült megtalálni az összhangot, és nagyon pozitívan éltem meg azt, amilyen tisztelet irányult felém a csapat tagjaitól. Azt mondanám, hogy inkább nézeteltérések voltak a játékosok között az elején, de szerencsére ezek hamar rendeződtek, és mindig törekedtünk arra, hogy több nézeteltérés ne forduljon elő a játék során. 

Az elején egy betegség döntött le a lábadról, ami hosszú kihagyásra kényszerített, hogyan élted meg ezt belülről? 

- Sajnos már a második játéknap után lebetegedtem. Elvittek egy kórházba, ahol számos kivizsgáláson vettem részt, majd elkülönítettek a többiektől. Minden segítséget megkaptam, remekül bántak velem, és igyekeztek minél hamarabb helyrepofozni, hogy aztán újra gyűjthessem a pontokat a csapat számára. Mindennap aggódtam a csapatért, és nagy motiváció volt a családom is a gyógyulás folyamatában. Vittem egy pólót magammal, amin egy családi fotó van, és ez hatalmas erőt adott nekem, mert mindennap beszéltem ehhez a pólóhoz és akármilyen furcsán is hangzik, úgy érzem, kaptam válaszokat, amelyek napról-napra erősebbé tettek. 

Több olyan alkalom volt, amikor elérzékenyültél a verseny során, és ezt a nézők szóvá is tették. Mit gondolsz erről, fontos üzenet szerinted az, hogy merjük felvállalni az érzéseinket? 

- Úgy érzem, ha valaki egy érzelmes típus, abban semmi szégyellni való nincsen. Sokan mondták már nekem, hogy férfi létemre az, hogy így fel merem vállalni az érzéseim, sokkal inkább pozitív, mint negatív. Rengeteg feszültséget le tudok vezetni egy sírással, és utána sokkal könnyebb a lelkemnek is. Mindig akkor érzékenyültem el leginkább a verseny során, amikor a családomról volt szó. Szerintem ezt már sokan tudják, de nekem ők a legfontosabbak az életben, ők a mindeneim.

Ahogy szóba került a család, András ismét könnyekben tört ki, csodálatos volt látni, hogy mennyi mindent jelentenek neki, és ezt nem fél megmutatni a világnak.

- A gyermekkorom nem olyan volt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, ezért nagyon ügyelek arra, hogy a gyermekeim és a párom mindent megkapjanak, amire szükségük van, és a gyermekeim ezt a családképet adják tovább a következő generációnak is. Ungvári Miklós barátom pedig csak annyit mondott, hogy az apák sírhatnak, így én is ezzel zárnám. 

Ki tudsz emelni emlékezetes pillanatokat, amelyek meghatározták az All Star évadban töltött időt? 

- Minden perc, minden pillanat, amit kint tölthettem, egy hatalmas élmény volt és emlékezetes marad, nehéz lenne kiemelni egy-két konkrét dolgot, de megpróbálom. Habár medált nem sikerült nyernem, de kétszer bent voltam a legjobb három versenyző között, egyszer pedig a legjobb idővel jutottam be, és erre nagyon büszke voltam. A medál nem az én nyakamba került, de úgy éreztem, azt a napot megnyertem, és ez tényleg csodálatos élmény volt számomra. A tengeralattjárós pályán pedig négy futamból hármat is be tudtam húzni, ezt sem fogom elfelejteni egyhamar. 

Voltak mélypontok, a betegségeden kívül? 

- A betegséget volt a legnehezebb megélni és átvészelni. Ezen kívül még egy dolgot tudnék mondani, ami szíven ütött, és nehéz volt feldolgoznom.  Volt egy olyan párbaj, amikor Dorcit küldték a harcba, aki beteg volt. Ez kicsit megviselt, hiszen azt gondoltam, olyan csapatban vagyunk, ahol ez nem történhet meg, és odafigyelünk arra, hogy ne küldjük ki egy ilyen megmérettetésre azt, aki nincs a topon egészségügyileg. Sok játékos elfelejti, hogy nincs barátság ebben a játékban, ezt persze ne a szó szoros értelmében értsük, hiszen kialakulnak mély és komoly kapcsolatok, amelyek a verseny után is kitartanak. De nem lehet úgy gondolkodni, hogy a barátomat nem küldöm ki, a barátom ellen nem futok úgy, ilyen nincs, hiszen ez egy verseny. Ha pedig verseny, akkor a sportszerűség a fontos, nem az emberi kapcsolatok. 

Térjünk rá a Rozs Gerivel való párbajra, ami aztán a verseny végét is jelentette számodra. Hogyan élted ezt meg? 

- Nagyon emlékezetes marad számomra ez a nap több szempontból is. Először is Nagy Daniról szeretnék beszélni, aki a konténeres pályán sérült le az ő évadában, és most le kellett győznie minden félelmét. Már az is hatalmas szó volt, hogy rajthoz tudott állni, az pedig, hogy három futamot is megnyert, példaértékű. Sajnos a hirtelen halált nem sikerült neki behúzni, így Gerivel akkor már tudtuk, hogy párbajozni fogunk, ami Danit nagyon megviselte, pedig ő megtett minden, és mi nagyon büszkék is voltunk/vagyunk rá. Beszélgettünk már erről a szituációról, és le is tisztáztuk, hogy mindketten mindent beleadunk, nem nézzük, ki fut a másik pályán, mert ez egy verseny. Úgy gondoltam, hogy ugyanannyi esélyem van, mint Gerinek, habár ő sokkal gyorsabb, szerintem az ügyességi feladat az, ami dönt a végén, hogy ki húzza be pontot. Nagyon örülök Geri sikerének, elképesztő, amit a párbajon csinált, nagyon ott volt fejben, koncentrált volt és meg is lett az eredmény. Megérdemelte, hogy ott legyen a legjobbak között, és tényleg tiszta szívemből örültem neki. 

Ha visszatekintesz a kint töltött három hónapra, büszke vagy magadra, elérted a célod? 

- Fantasztikus élmény volt ismét, rengeteg tapasztalattal gazdagodtam, amelyeket az életben fogok tudni kamatoztatni. Remek embereket ismerhettem meg, akiktől sok mindent tanulhattam, és remélem, én is adtam át nekik olyan dolgokat, amelyek segítik majd őket az életben. Büszke vagyok arra, amit ennyi idősen elértem, hogy önmagamat adtam, hogy helytálltam és egy méltó párbaj keretein belül távoztam a versenyből. 

András boldogan tért haza, és alig várta, hogy újra magához ölelhesse a családját, akik kitörő örömmel fogadták őt. A gyerekek nem is tudtak édesapjuk érkezéséről, így meglepetésből és érzelmekből nem volt hiány az agárdi ház falai között.

Azóta visszatért a mindennapokhoz, a versenyt természetesen követi, és ha esélylatolgatásról van szó, akkor Nagy Dani és Szente Gréti mellett tenné le a voksát, de hozzátette, hogy mindenki abszolút megérdemli a győzelmet aki ott van, de természetesen Kihívó győzelmet remél.