Tóth Sándor rekorder hegymászó magasra tette a lécet

Tóth Sándor Válról érkezett családjával a Velencei-tó mellé közel két évvel ezelőtt. A Gárdonyban otthonra lelő Sándor nem csupán „tisztes iparosember” – hiszen műkőkészítő mester, aki megkapta az Érd város tisztes iparosa elismerést -, de rekorder magyar hegymászó is. Családja körében, otthonában mesél elképesztő, sok ezer méter magasan megesett történeteiről, melyekre ma már a saját maga által kialakított profi konditeremben készül fel. A jeges vizes merülések, a  hipoxico magaslati edzőrendszerrel, 30 kilogrammos súlymellénnyel végzett lépcsőzés  és a többi extrém edzés javarészt mind itt történik a négy fal között, Gárdonyban.

Tóth Sándor számára Gárdony a világ közepe

- Régóta terveztük azt, hogy a tó körül építjük fel új  otthonunkat. Végül Gárdonyban horgonyoztunk le, és attól függetlenül, hogy több mint ötven országban és minden kontinensen jártam, nekünk most Gárdony a világ közepe! – mondja örömmel a műkőkészítő mester, kőfaragó, aki főfoglalkozása mellett magyar rekorder hegymászó, alapállóképességi specialista és sportlövő. De ő sem született annak…

Másodikra megtalálta

- Gyerekkorom óta szerettem a kihívásokat, és mindenhol meg akartam felelni. Belső indíttatás volt számomra, hogy ha valamit csinálunk, akkor azt próbáljuk a legjobban csinálni! 4,7 fölötti átlaggal végeztem az általános iskolát, édesapám villanyszerelő volt, s azt gondoltam, majd talán az ő szakmáját folytatom magasabb fokon. Ezért beiratkoztam a villamosgép- és berendezésszerelő technikumba Székesfehérvárra, hogy utána a gépészmérnöki diplomával már biztosan tudjak magammal mit kezdeni. De abszolút nem érdekelt ez a terület. Azt gondolom, hogy 14 évesen nem lehet pályát választani, de hát ez most is alapvető probléma a gyerekeimnél – mesél a kezdetekről Sándor, aki a fehérvári technikumba mindösszesen 4 nap és 1 órát járt, amikor az amperek és fázisok között felállt, összecsomagolt és otthagyta az iskolát, a pályát. Másban törte a fejét…

Az élet rövid…

Nagyapja nem sokkal korábban elhunyt, és ő 13 évesen ott volt a sírja építésénél. Hogy vajon itt legyintette-e meg először a fiatal „Sanyát” az élet rövidségének gondolata, a halál szele, az, hogy abba a kicsike kis porszemnyi létezésbe, amink van, mindent bele kell pakolni, amit csak lehet – azt nem tudni. De sok minden itt kezdődött el. 

- Érdekes volt, ahogy a virágmotívum lefut a sírkő fejkövén, ámulatba ejtett a munka. Persze akkor még azt nem tudtam, hogy ez egy öntött, sablonokból összeállított, nem faragott termék, de megfogott. Majd pedig amikor eljöttem a technikumból, az volt az első gondolatom, mi lenne, ha én, mint műkőkészítő, folytatnám a szakmát vagy pontosabban az iskolai tanulmányaimat? Így kerültem Székesfehérváron a Vörösmarty Mihály Szakmunkásképző Iskolába, ahová – megjegyzem -, a túl jó bizonyítványom miatt először nem akartak felvenni. Azt mondták, ne pocsékoljam itt el az életemet. De én nem tágítottam, és maradhattam a műkőkészítő szakmunkás iskolában. Akkor is még az volt bennem - mert nem éreztem biztosra, hogy ez a végcél -, hogy majd ha kitanultam a szakmát, addigra talán megjön az eszem és ki fogom találni, mi leszek valójában. Aztán úgy hozta az élet, hogy minden évben a szakma kiváló tanulója lettem, 4,9-es átlaggal végeztem el az iskolát, így a sok elismerés gyakorlatilag „kikövezte” az utat számomra.

Kikristályosodott célok

Fiatalon is már nagyon pontos terve volt tehát az életre Sándornak, aki nem akart sem kibújni a sorkatonaság alól, sem pedig halogatni azt. Kezébe vette hát a sorsát és jelentkezett katonának.

- 17 éves koromra felállítottam magamnak egy életpályamodellt. Tudtam, hogyan szeretnék haladni az életben, és tudtam, hogy a katonaságot nem úszhatom meg,  ezért próbáltam előre hozni,   hogy utána tényleg el tudjam kezdeni a nagybetűs életet – emlékezik. A katonaságnál kaptak is az alkalmon, s küldték a határvadász akciószázadba. Ahol szintén remekelt: benevezett az országos határvadász bajnokságra, ahol a 153 indulóból második lett. Itt szerette meg a lövészetet.

– Ez az élmény ismét megerősítette bennem azt, hogy ha valamit nagyon akarunk, akkor az sikerül. Csak melózni kell, csinálni kell, és akkor menni fog! – mondja Sándor, aki fiatal, katonaviselt szakemberként újabb nagy fába vágta a fejszéjét, roppant tudatosan: merthogy már fiatalon is jó szakembernek számított, de ő nem akart alkalmazott lenni. Saját vállalkozás volt az álma, amiért hajlandó volt sok éven át nagyon keményen dolgozni.

- A szakmában, mint alkalmazott, egyszerűen nem tudtam érvényesülni, nem találtam meg azokat az anyagi számításokat, amelyekre gondoltam. Így, hiába volt jó szakmai tudásom, jó pár évet áldoztam arra, hogy segédmunkásként pénzt keressek – amivel akkor többet tudtam, mint a szakmámban. Azt gondoltam akkor és most is, hogy nincs alantas munka! Annak, aki el akarja érni a céljait, sokszor az életének bizonyos időszakát, akár éveket is, fel kell áldoznia azért, hogy utána egy magasabb szintről, magasabb lépcsőfokról tudjon haladni tovább. Így nekem nem okozott problémát a segédmunkás élet. Mindez ahhoz kellett, hogy el tudjam kezdeni a saját vállalkozásomat. 1999-ben el is indítottam a cégemet.

Persze ez nem jelentette azt, hogy Sándor ettől kezdve önálló vállalkozóként boldogult, nem: főállásban dolgozott tovább, a saját vállalkozását pedig vitte munka előtt, után, reggel és éjjel is. Ebből lett az évek alatt a megye legnagyobb készletével rendelkező két komoly telephelye.  2005-ben, 29 évesen mestervizsgázott, ő lett a legfiatalabb magyar műkőkészítő mester, majd rá tíz évre megkapta az Érd város tisztes iparosa címet. A városban ugyanis elismerték, hogy a telephely, melyet fenntart és fejleszt, a közösség szerves részét képezi, Sándor munkája pedig elismerésre méltó, akkor is, ha nem érdi lakos. Már önmagában ez az „egy élet” is szép történet, bemutatásra érdemes. De Sándor ezzel sem elégedett meg, sokkal többre, szó szerint magasabbra vágyott…

Magasra törve

- Sokáig nem értettem, miért kell a hegymászóknak felmenni a hegyre, miért kell az életüket kockáztatni, ezekbe a projektekbe akkor még számomra ismeretlen, de vélhetően nagy tőkét belepakolni. Éltem a magam életét, dolgoztam, hajtottam, majd pedig próbáltam feldolgozni édesanyám halálát. Extrém költekezésbe fogtam, de sehol nem találtam meg azt a célt, ami elég nagy falat lett volna számomra. Így ébredtem egyik reggel arra, hogy nekem meg kell másznom a Kilimandzsárót – meséli Sándor, aki gyerekkora óta - és most is – tériszonyos. És utálja a hideget. Így tehát már szinte biztos volt, hogy egy ilyen cél elég nagy feladat lesz ahhoz, hogy érdekessé váljon számára. – Mindig azt vallottam, hogy az igazi élet a komfortzónán kívül kezdődik. Ezért arra jutottam, csak olyan dolgokba érdemes fejest ugrani, amitől félek. Több évtizednyi agykontroll és meditáció után ugyanis tudtam azt is, hogy ha beleállok, úgyis rá fogok jönni, hogy nincs mitől félni.

Így kezdődött tehát az „őrület”, aminek megvalósításával nem is várt sokat.

- Azt gondolom, ha kitalálsz valamit, akkor 48 órád van arra, hogy beleállj a feladatba, mert ha nem teszed 48 órán belül, akkor az elment, onnantól kezdve csak tolni fogod magad előtt. Ezért mondom mindig azt, hogy álmokból  úgy lehet valóság, ha terveket készítek. Nyilván ezeket sokszor át kell fésülni, módosítani, de a lényeg, hogy legyen egy leírt terv, amihez én tartani akarom magam és legyen egy kiindulópont, ahonnan minden alakulhat. Ezért vizualizációs technikákkal erősítem a célmegvalósítást.

A tűzkeresztség

A Kilimandzsárót látta már messziről Sándor korábban is, többször járt addigra minden kontinensen, így annyit tudott róla, hogy majdnem 6000 méter. Ezen kívül semmit: sem azt, milyen felszerelés kell hozzá, sem azt, milyen állóképesség. Mégis befizetett egy utat, bement a szakboltba Budapesten, ahol összeállítottak neki egy felszerelés csomagot. Tapasztalt vezetővel indult el a csapattal, amelyben ő volt a legtapasztalatlanabb. Sándor akkor nagyon erősen hitte, hogy a siker 80 százalékban fejben dől el. Ez a belső erő vitte fel először, 2016. január 23-án 7 óra 30 perckor a csúcsra.

Más tudatállapottal, más szemlélettel érkezett innen haza. Mert tudta, hogy amikor valaki azt gondolja, hogy elérte a fizikai teljesítőképessége határait, akkor valójában még csak a 30 százalékán lehet… Ekkor talált rá a Volcanic Seven Summits sorozatra.

- Ez egy nemzetközi kihívás, melyben meg kell mászni minden kontinens legmagasabb vulkánját. Összesen hét hegyről van szó, melyben vannak elég extrém, vad dolgok is – meséli Sándor, aki mindezt magánfinanszírozásban, piaci alapokon nyugvó szponzorációval kezdte el, mert számára ez jelenti a „tiszta” mászást. A sorozatban az alábbi hegyekre vállalkozott: a Kilimandzsáró, amely tehát Afrika csúcsa, ez volt az első teljesítése. A Kaukázusban – Oroszországban - megmászta az Elbruszt. Majd jött Iránban a Damávand. Első magyarként, egy társával együtt megmászta Pápua Új-Guinea - Ausztrália és Óceánia - legnagyobb vulkánját, a Giluwe-t is.  Ez utóbbit 2018-ban, a választások miatt kitört polgárháború idején. Sándor számára ez az út éppen ezért több volt, mint teljesítendő hegymászó feladat: itt - derül ki történetéből -, gyakorlatilag az életét nem csak a csúcsra törve, de az emberek között is jócskán félthette. Mesél macsetákról, gépfegyverekről, buszban bujkálásról, rendőrségtől bérelt teherautókról, amelyek akár egy filmet is megérnének.

- Azalatt a 4-5 nap alatt szerintem 10 évet öregedtünk, olyan stresszben voltunk végig. S bár megmásztuk a hegyet, nem vágyom vissza…  

Utána következett Mexikóban az 5636 méteres Pico de Orizaba, ahol a csúcsmászást egy kemény gleccsernap keretében, 39 fokos lázzal, mandulagyulladással, de végigvitte. Chilében pedig elérte a 6893 méter magasságával a Föld legmagasabb vulkánjának számító Ojos del Salado csúcsát is. Ez a mászás sok új felismerést és élményt adott neki.

- A csúcsra törve az egyik barátom mellettem esett össze, mint akit fejbe lőttek. Azt hittem, abban a pillanatban meghalt. Nagyon fent voltunk már, egy olyan világban, ahol a tér-idő érzet megváltozik, és mintha megállna az idő. Nem tudom mennyi ideig néztem őt, de egyszer csak eszembe jutott, hogy az apja mindeközben lent várja az alaptáborban – meséli az egyik legmegrázóbb emlékét Sándor. Szerencsére azonban a mászótársa magához tért, kapott vérhígítót, letámogatták, majd kórházba került. - De a lényeg, hogy túlélte, és hazajött. Majd eladta minden felszerelését.

Találkozás az édesanyával

Chilében azonban, ott fent, a közel 7 ezer méteres csúcson újra találkozott évekkel korábban elhunyt édesanyjával… Hogy az oxigénhiány vagy a fáradtság láttatta-e vele, szinte mindegy is, ma is boldogan, kristálytisztán emlékszik vissza rá.

- Már felfele menet tudtam, hogy találkozni fogok vele. Az szinte mindegy volt, hogy azért, mert menet közben meghalok, vagy azért, mert ténylegesen látni fogom a csúcson és ott vár. Tehát nem volt bennem semmilyen félelem, könnyen elfogadtam volna akár a halált is. A tengerszinten ezt a tudatállapotot az ember nem értheti meg. Az oxigénhiány bezárja az embert a saját valóságába s kívül helyezi az őt körülvevő világon. Itt is ez volt: nem tudtam, mi lesz, de hogy nekem fel kell érnem, mert találkoznunk kell, az egyértelmű volt. 6500 méteren vagy afölött ugyanis már olyan erőhatások érik az embert - nyilván ez genetika- és edzettségfüggő is -, ami miatt ma már azt gondolom, nagy vakmerőség volt, amit akkor tettem. Ma már nem így készülök, még tudatosabb vagyok.

Majd jött a szíve csücske, az Antarktisz, ahol 2019-ben, a világon 46-ikként megmászta a Mount Sidley-t, az Antarktisz legmagasabb vulkánját. Csak összehasonlításképp: a Mount Everestet eddig 13 ezer 500-an mászták meg, S emlékezzünk: Sándor nagyon nem szeret fázni, ez a pont tehát valódi kihívás volt, hiszen az Antarktiszon a nyár olyan „kellemes” - 38 Celsius fokos. A tél pedig - 52 Celsius fok körüli hőmérsékleten kezdődik. De nem kell aggódni: olyan profi felszereléssel indult útnak, amelyben még melege is volt.

- Nagy kaland volt fent állni az Antarktisz legmagasabb vulkánján, fergeteges, elmondhatatlan élmény! És akkor, mikor ott végeztünk, elindultunk lefelé. Ezt a helyet úgy kell elképzelni, hogy bármikor lecsaphat a vihar, és velünk kétszer meg is történt. Volt, hogy 40 órán keresztül nem tudtunk kijönni a sátorból. Egy ilyen alkalommal beszélgettünk a hegymászókkal a sátorban arról, mi lesz a következő cél a Volcanic Seven Summits után. Ekkor mondtam, hogy hát valószínűleg még egyszer megcsinálom ezt a sorozatot, de úgy, ahogy a 80 nap alatt a Föld körül mesében. Guinness rekordra készültem tehát, de mondták a többiek: van egy ennél is erősebb kihívás, a Seven Summits, hasonló magasságú hegyekkel, de ebben benne van az Everest is. Sőt, technikai és erőnléti kihívásban az Everestnél komolyabb csúcsok is vannak benne.

Az egyetlen, ahová nem ért fel eddig

- Valójában már előrébb tartanék egy heggyel, mert a Seven Summits 7 ezer méter magas dél-amerikai hegye, az Aconcagua csúcsa közelében már jártam két évvel ezelőtt. De elkaptam egy magnéziummérgezést, a gleccserből, patakokból kinyert szűrt víz miatt. Az alaptáborban négy napig vénásan injekcióztak, de mivel az összes hegymászáshoz szükséges értékem még így is messze a legjobb volt a csoportban, így hivatalosan az orvos nem tilthatott el a mászástól. És akkor én azt gondoltam, na most nézzük meg az elme erejét és azt, hol, mikor és hogyan fogom érezni a határt. Mindezt úgy, hogy a csúcsmászás előtt már a nyolcadik napja szinte nem is ettem. Így másztam bele a csúcsnapba, ami egy nagyon hosszú nap volt egyébként, 15-16 óra.

Sándor ezúttal is el akart menni a falig. Tudni akarta, mikor jön az a tiszta érzés, hogy meg kell fordulni.

– Meg akartam tanulni ezt is. És akkor a csúcs alatt 300 magassági méterrel, ami még lett volna körülbelül 3 óra, éreztem, hogy meg kell állnom, és vissza kell fordulnom, mert lehet, hogy el tudom érni a csúcsot, de vissza már nem tudok jönni. Az egy olyan tiszta kép volt, hogy nem volt bennem kérdés, dac vagy akarat. Elengedtem. Kitisztult minden, elmúlt a görcsösség, a vágy, hogy feljussak. Kisimult körülöttem minden, mert nem akartam problémát okozni sem a hegyen lévőknek, sem azoknak, akik otthon vártak. Nagyon sokat tanultam ebből, és vissza fogok menni.

Ha eddig nem derült volna ki, Sándort a maximalizmus viszi előre. Ezért is tervezi azt, hogy a következő, még erősebb sorozatában megduplázza az antarktiszi mászást. November 21-én indul az Antarktisz legmagasabb hegyére, a Mount Vinsonra, és ha sikerrel jár, akkor már a Seven Summits sorozat negyedik hegyét teljesíti a hétből.

- Ha ugyanis most is meglesz az Antarktisz, akkor én leszek az egyetlen magyar, aki megmásztam az Antarktisz legmagasabb vulkánját és legmagasabb csúcsát is. Volt már a legmagasabb csúcsán öt magyar állampolgár az elmúlt 20 évben, de ilyen duplázás még nem volt. Ám ez az egész nem az egónak szól… - árulja el. Amikor a másoknak nagy célok, mint egy maraton, neki megvannak minden héten, akár kétszer is, és élsportolókkal, komoly szakemberekkel készül, akkor a motivációhoz is mindig egyre magasabbra kell tenni a lécet. Sándornak pedig ez már eleve 7 ezer méter felett van. Azt mondja, „állítólag” ő most 47 éves. Ahogy mondja, és hát tényleg látszik is, ő ezt se nem érzi, se nem tapasztalja.

- Három éven belül a Mount Everest teteje, ahol állni akarok.  Szerencsés vagyok, mert a családom ezt érti, megérti, és tudják, hogy onnan is haza jövök.