Boldog lovas életet él Szmollény Fanni a Váli-völgyben

Képzeljenek el egy huszon­éves dekoratív, bájos hölgyet, aki megjelenésével, elbűvölő mosolyával és nem utolsósorban rátermettségével bármelyik nagyobb reklámcégnél megállná a helyét. Első pillantásra azt gondoltam, hogy nincs olyan „termék”, amit el ne tudna adni. Ő mégis azt élvezi a legjobban, ha nyeregbe pattanhat – vagy anélkül, hiszen ottjártunkkor szőrén is megülte – és lovait megjáratva kivágtathat a „világból”. Számára az állatok és a természet közelsége adja meg azt a nyugalmat és kiegyensúlyozottságot, amit mindannyian keresünk az életünkben: – A munkám a szenvedélyem, és fordítva! – mondta lelkesen a zöld legelőn találkozásunkkor, Léna nevű tarka lova mellett állva, aki boldogan legelészett, és úgy nézett fel olykor-olykor ránk, mintha tudta volna, hogy éppen róla van szó.

– Nézz csak rá, olyan értelmes jószág! Ez a világ legjobb szakmája, jobban mondva hivatása, mert én annak tekintem. Nincsen jobb érzés, mint amikor kint van az ember velük, s a lovak és a környezet illatát szívja be magába egész nap. Olyankor úgy érzem, hogy a világot meg tudnám váltani. Ahogy kedvenc mondásom is tartja: Lovak nélkül lehet élni, de nem érdemes! Körülbelül hároméves lehettem, amikor a lovak magukkal ragadtak. Emlékszem, nővérem szerette volna kipróbálni a lovaglást, és mivel pici voltam, engem is magammal vittek a szüleim a közeli farmra. De mit ad Isten, végül én is nyeregbe pattantam, ahonnan valahogy már 19 éve alig lehet lecincálni – mesélte, mindeközben smaragdzöld szemei csak úgy ragyogtak.

– Minden szakmának megvan a maga szépsége, hogy ki, miben lát fantáziát, az egyéniségétől függ. Úgy gondolom, akkor lehetünk igazán boldogok, ha azt választjuk, amit szeretünk, muszájból dolgozni elég lehangoló lehet. Hat évvel ezelőtt a marketing szakot járva nem gondoltam volna, hogy én ezzel fogok foglalkozni, de aztán belém nyilallt a felismerés, hogy szeretném másoknak is átadni azt a semmihez sem fogható érzést, amit egy ekkora, több száz kilós állat nyújtani tud az ember társaként. Akkora szeretet van bennük, ami egyszerűen átlendít az élet nehezebb, ügyes-bajos dolgain. Nincs ahhoz sem fogható, amikor boldogságot, mosolyt látok a gyerekek arcán, akik csillogó szemmel, vidáman lovagolnak. Találékonyan el is nevezték a lovaimat, némelyiket a Disney-rajzfilmekből: Belle, Lena, Joggin és Kankalin.

Szmollény Fanni szerint a jó lovasoktató ismérve a türelem és az együttérzés. A papír megléte önmagában édes kevés, az életérzés átadása a legfontosabb.

– Jó pap holtig tanul. – tartja a mondás. Így van ez ebben a szakmában is. A folyamatos továbbképzés elengedhetetlen, a terepmunka úgyszintén, amikor kívülről figyeled más oktató edzéseit, az rendkívül sokat ad. Az oktatás során a hangsúly a türelmen és a kommunikáción van, hogy mindenkivel – legyen szó gyerekről vagy felnőttről – megtaláld a közös hangot, hiszen nem lehet mindenkit egy szakkönyv alapján tanítani. De talán a legfontosabb, hogy egy jó szakember szereti a lovakat, és ez tükröződik a viselkedésében, a beszédében, az érintésében, a hangerejében, a hangsúlyában, a pillantásában, a gesztusaiban – magyarázza lelkesen, hozzátéve, hogy az oktatónak nemcsak a lovaglás fortélyait, de az állattartás alapvető tudását is át kell adnia az utókornak.

– Sok lovardában egy lepucolt, felnyergelt lovat kapnak a tanítványok, ahol már „csak” annyi a feladat, hogy nyeregbe pattanjanak, úgy, mintha azt biciklin tennék, pedig ők nem használati tárgyak. A lovaglás nem itt kezdődik… Szerintem nem pusztán lovagolni kell tanítani, hanem azt az életérzést is megismertetni, ami ezzel jár, a piszkos munkával együtt, amikor ganézni kell, vagy amikor betegség kínozza az állatot. Az átfogó tudás és tapasztalat együtt adja meg ennek az egésznek a sava-borsát. A lovaglásnak rengeteg pozitív hatása van testileg és lelkileg egyaránt: önfegyelemre sarkal, alázatra tanít. Mivel meglehetősen sok mozgásformából tevődik össze, ezért a koordinációs képességeket is fejleszti. Példaként említhető, hogy a látássérültek számára tipikusan ilyen terápiákat szerveznek. Nem beszélve arról, hogy lovagláskor a szabadban lehetünk, mindeközben egyszerre dolgoztatja meg a hasi, a hát és a kismedencei izmokat, melyek törzsünk stabilizációjáért felelnek – magyarázza Fanni, aki el sem tudná képzelni az életét a lovai, na meg leghűségesebb barátja, Flash nevű kutyája nélkül.

– Velük kelek és fekszem mindennap, és néha még velük is álmodom – mosolyogja el magát cserfesen –, nélkülük üres lenne az életem. Több nehéz időszakon segítettek már át, és nagyban hozzájárultak a személyiségem alakulásához is. Az első lovam Kankalin volt, aki szerencsére most is a kis ménesem tagja. Emlékszem a napra, 12 éves voltam, és csak fogtam a kezemben az útlevelét, és sírtam napokon keresztül az örömtől, hiszen alig tudtam elhinni, hogy ő tényleg az enyém. Gyakorlatilag egymás mellett lettünk kamaszok és nőttünk fel – meséli felnőtté válásának útját – Az igazi kihívást második lovacskám jelentette, Léna, aki most is itt van velem (képen). Ő mielőtt hozzám került, elég rossz bánásmódban részesült, ezért elvesztette minden bizalmát az emberek iránt, kezelhetetlen volt, és csak rettegés lehetett látni a szemében. Nagyon sok idő, türelem és munka kellett hozzá, hogy ebből az állapotból elmozduljunk. Aztán megtört a jég! Még mindig előttem van a pillanat, amikor bementem hozzá a karámba, és ekkor már nem a legtávolabbi sarokba vonult, mondván, hogy hagyjál békén, hanem odajött, prüszkölt egyet, és szeméből már nem a félelem, hanem a hála sütött. Ezek olyan pillanatok, amiket sosem fogok elfelejteni…