Csermák József kőbányában tolta a csillét, majd Helsinkiben olyat tett, amit senki előtte

Hozzá különös kapcsolat fűz, bár személyesen sosem találkoztunk. Azonban a tapolcai temetőben nem messze nyugszik nagyapám és nagyanyám sírjától, és amikor ott jártunk, apámmal gyakran meglátogattuk az ő örök pihenőhelyét is. A kápolnától nem messze, a gyalogút szélén fekszik a szürke gránit sír, rajta az olimpiai ötkarikával. És az adatokkal, néhány számmal, amely mögött egy élet rejlik a múltban. Kilencven éve, 1932. február 14-én született Szencen Csermák József olimpiai bajnok kalapácsvető, aki a világon elsőként dobta túl a 60 méteres határt, és 2001. január 12-én, 69 éves korában hunyt el.

– Ő a Csermák Jóska – szokta megjegyezni apám tisztelettel hangjában, és ilyenkor éreztem, nem csak ő gondolja így, tiszteletet érez iránta egész Tapolca. Legalábbis apám korosztálya, amelyik átélte a háború utáni éveket, 56-ot. És persze a történelmi viharok, nélkülözések mellett a csodálatos magyar sportsikerek éveit is.

Ezek sorában Helsinkit, 1952-ben.

Ahhoz a világhoz tartozom, ahol ő is felnőtt, ismerem minden szegletét. Csermák ötévesen elveszítette az édesapját, röviddel később a nevelőapját is. Szörnyű kezdés az életben. Ahogy felnőtt, a nemesgulácsi kőfejtő csilléseként dolgozott, nem volt tehát egy elkényeztetett gyerek. Isteni szerencse, sorsfordító véletlen, hogy eljött az a nap, amikor addig járt ki a tapolcai sportpályára, amíg Papp Pál orvosnak megakadt rajta a szeme. Talán éppen egy tapolcai versenyen történt 1949-ben, egy MHK-viadalon. (Az MHK azt jelentette: Munkára Harcra Kész.) Az egykori kiváló gerelyhajító felismerte benne az akarat és a tehetség szikráját. A gerelyhajítóknak a dobóatléták között különleges státusza volt, Csermák is megpróbálkozott ezzel, de a mozgásán látszott, hogy nem elég jók, lazák hozzá a mozdulatai: talán a csilletologatás miatt lett egy kicsit – vagy nagyon – tömör az izomzata. Aztán kipróbálta a diszkoszvetést is, de szerencsére nem ragadt le ott. Eljött a pillanat, amikor Papp doki a kezébe adta a saját régi kalapácsát, és megmutatta a fiatal tapolcai fiúnak, a Lokomotív versenyzőjének, miként kell vele forogni, hogyan kell elhajítani: Csermák 17 éves volt akkor.

Közben az élete könnyebb lett valamivel, hiszen a vasútnál kapott állást, a vasútnak pedig akkoriban nagy becsülete volt Tapolcán, amely fontos csomópontnak számított a kötöttpályás közlekedésben.

Aztán egyre jobbak lettek az eredményei, járta az ország versenyeit, és rövidesen bekerült az ifjúsági válogatott csapatba, még a tatai edzőtáborba is elhívták. Előbb túldobta a negyven, később az ötven métert, és nem hagyta abba… Persze ehhez az is kellett, hogy atyai edzője, Papp be­gyakoroltatta vele, hogy először alacsonyan, szinte guggolva forogjon – mert ez illett az alkatához –, és csak a kalapács elhajításának a pillanatában álljon fel. Így mint egy acélrúgó dobta el a sporteszközt, a majdnem nyolckilós, acéldróthoz rögzített vasgolyót, amely ilyenkor 300 kilós erővel húzta a karját. Mindehhez egy olyan ritka készség társult – amit egykori atlétaként én például soha nem tudtam megvalósítani –, hogy a döntő pillanatokban teljesen „lehúzta a redőnyt”, ki tudta zárni a külvilágot, és minden idegszálával csak a következő mozdulatra összpontosított. Nem érdekelte, hányan nézik és szurkolnak neki, vagy ellene.

Ennek is köszönhetően Helsinkiben a selejtezőből a legjobb eredménnyel az esélyesebbek, azaz Németh Imre és a német Storch előtt jutott a döntőbe úgy, hogy az 1936-ban felállított, 56,49 méteres olimpiai csúcsot már akkor megdöntötte egy 57,20 méteres dobással.

Úgy jegyezték le, hogy a délutáni folytatás előtt Puskás, az Aranycsapat ásza odament hozzá, és így szólt: – Mit majrézol, Jóska? Fogod, eldobod 60 méterre, aztán felülsz a dobogó tetejére, hogy el ne lopják.

A csillés fiú így is tett. A második sorozatban 1,25 méterrel megnövelte az előnyét, túldobva saját előző eredményét, a harmadikban pedig 34 centiméterrel átlépte a 60 méteres bűvös határt. Azzal pedig nemcsak megnyerte a magyar csapat harmadik olimpiai érmét Helsinkiben, de történelmet is írt. Hatvan méter fölé még soha senki korábban nem dobott kalapácsot. Otthon, Tapolcán Papp doktor és a város nem hitt a fülének. Az akkor csupán 20 éves fiú, az ő melós gyerekük a csúcsra ért! Kű Lajos egykori kiváló labdarúgó, aki az egyetlen ma élő magyar, aki játszott valaha BEK-döntőn, az Aranycsapat Alapítvány fehérvári elnöke erről a pillanatról szinte kiabálva azt szokta mondani: – A Csermák? Kidobta a kalapácsot a stadionból! A finnek azóta is azt keresik!

Németh Imre 57,74 méteres eredményével a harmadik helyen végzett, közéjük egy német fért be a dobogó második fokára. És jött a könnyfakasztó pillanat harmadszorra a finn fővárosban, miközben a szél meglobogtatta a magyar zászlót, eljátszották a Himnuszt.

– Nem igaz, hogy ott fenn, az emelvényen semmi sem jut az ember eszébe a boldogságon kívül. Én az otthoniakra, a tapolcaiakra is gondoltam akkor. Arra, hogy mit gondolnak, örülnek-e az eredményemnek? – idézték később a szavait. Hogy örültek-e? Az nem kifejezés. Tapolcán sokan azon kezdtek el gondolkodni, hová állítsák majd Csermák szobrát: a tópartra? A városháza elé? Hiszen három éve még azt se tudta, milyen egy kalapács – úgy értem, a sporteszköz –, de a világ legnagyobb sportünnepén háromszor tudott egymás után olimpiai csúcsot javítani!

Persze a csúcsról mindig lefelé vezet az út, más lehetőségük még a legnagyobbaknak sincs. A berni Európa-bajnokságon harmadik lett, majd a melbourne-i olimpián az a dicsőség érte, hogy ő vihette a magyar sportdelegáció zászlaját. Sikerült ott is túlszárnyalnia azt a határt, amelynek az álmát ő törte meg, hetven centivel túldobta a hatvan métert, ám ez ott már csak az ötödik helyezéshez volt elég. Rómában, harmadik olimpiáján pedig már nem jutott döntőbe. A kalapácstól azonban nem köszönt el, a válogatottnál lett edző, és utódját, Zsivótzky Gyulát, 1968 olimpikonját – aki ma a BOK-csarnokban mindjárt a mellette lévő képről tekint le a háború elől menekülőkre – saját meggyőződése szerint segítette hozzá ötkarikás győzelméhez. A rendszerváltáskor sportvezetői státuszba került, 1989-ben a Magyar Olimpiai Bizottság tagja lett.

Csaknem negyvenéves vasúti szolgálat után ment nyugdíjba, aztán 1997-ben megoperálták a szívét, és még négy évet adott neki az Isten. Eredménye nem csupán személyes sikert jelentett, Tapolca fiataljai és az ország sok-sok ifjú atléta tehetsége számára lett példakép, bizonyítéka annak, hogy a makacs kitartás, a munka iránti alázat aranyat szül. 

Az Aranycsapat Alapítvány elnökének, a szívében mindig ferencvárosi és videotonos labdarúgóként érző Kű Lajosnak a kezdeményezésére szeptember 14-én felavatják a székesfehérvári Bregyó közben lévő Olimpiai Parkban a Corvin-lánccal elismert, Kossuth-díjas Melocco Miklós szobrászművész alkotását, amely az 1952-es, Helsinkiben rendezett olimpián részt vevő magyar sportolóknak állít emléket. Hazánk legeredményesebb olimpiai szereplésén 16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronzérmet szerzett a magyar küldöttség, az éremtáblázaton csak az Egyesült Államok és a Szovjetunió végzett szeretett Magyarországunk előtt. Az avatásig hátralévő időben az Arany Hősök történetét idézzük fel sorozatunkban: ezzel az örök időkre szóló nagyszerűség előtt tisztelgünk.

Az első rész: 

A második rész: