Élet egy gyermek elvesztése után?

Nehezen születnek meg a hasonló történetek, mint amilyen a sárbogárdi Erős Katáé. Az elmúlt több mint két évtizedben emberi sorsok százai (ezrei?) kerültek közel hozzám, íródtak meg – köztük számos olyan, melynek alanya feladta a küzdelmet s elhagyta a földi világot. Sorsukat általában odáig követtem, amíg még volt miért küzdeni, amikor még olvasóink segítségében, támogató hozzáállásában bízva reménykedtünk valamiben. Hogy most mégis kivételt teszek az Erős családdal, annak sok oka van. A fő indok az, hogy megmutassam: ha felállni nem is lehet egy gyermek elvesztéséből – főleg nem pár héttel a történtek után -, de a maradék energiákat mozgósítani a továbbélés reményében igen. Mert van élet egy gyermek elvesztése után is – hogy milyen, azt kizárólag az tudja, akivel megtörtént. Édesanyákon, édesapákon kívül senki más. S hogy ezt miért fontos hangsúlyozni? A másik indok miatt: a sok-sok ezer támogató üzenet mellett Kata ugyanis kapott olyat is, amire nincs ép ésszel felfogható magyarázat. Olyan tőr egy gyászoló édesanya szívében, amit nehéz begyógyítani. Ezt is hamarosan megmutatom.

Az Erős család történetéről sokszor beszámoltunk: Balázst 18 éves korában, 1 éve ismertem meg, akkor már 10 éve számos súlyos betegsége gyengítette le a szervezetét. Az elmúlt egy évben azonban olyan rohamosan romlott az állapota, amivel édesanyja sem tudta tartani a tempót: munkáját feladva vitte a fiút kezelésekre, majd intenzívre került, mélyaltatásba – hogy csak az utóbbi időszak történéseit emeljük ki. Balázs azonban végleg távozott közülünk, Kata pedig magára maradt. Egyedül nevelte fel a fiát, s minden tettében látszódott: érte él, neki akarja komfortosabbá tenni rendkívül szerény otthonukat. Olvasóink sokat segítettek nekik anno: volt, aki munkájával, más anyagi hozzájárulással tette elviselhetőbbé a mindennapokat.

Most, hogy újra meglátogattam őket Sárbogárdon, mintha légüres térbe csöppentem volna. A hangosra állított rádió zaja mögött is érezhető volt az a nyomasztó csend, amely körbeveszi Katát, édesapját és testvérét, akik egy fedél alatt élnek.  A sötét lakás kis szobájának egyik sarka gyakorlatilag Balázsnak szánt szentélyként várja a látogatót. Fő helyen az urna, mellette Bazsi fényképei, mindennapi kis dolgai. Szívszorító látvány. Kata erős hite abban, hogy a földi élet után is van tovább, sem elég megnyugtató az anyai szívnek. Az édesanya perceken át mesél, pörgeti vissza az utolsó napok eseményeit, újra meg újra megállva pillanatok felett, keresve az okokat, átélve a fájdalmakat. Ebből az állapotból hozom vissza őt, amikor azt kérdezem félve: s hogyan tovább? Bazsi minden járandóságát, nyugdíját lemondta, s már állást is talált. Napokon belül kezdi a munkát, három műszakban.

- Valamiből élni kell – mondja, ahogy azt is: rendkívül hálás azokért a támogatásokért, amelyeket cikkünk nyomán olvasóinktól kapott. Megnyugvás számára a tudat, hogy van segítsége a továbblépéshez. Nem kell még tudnia, mi lesz – mondom, de azért tervez: tanulni fog, ha lehet, de most tartalékol s készül a várható nehéz időkre. És sokszor, nagyon sokszor egymás után elmondja, hogy nem él vissza Bazsi járandóságaival, lemondta őket és munkát is talált. Mert dolgozni akar és kell is. Nem a gyereke halálából akar hasznot húzni – szögezi le, s hamar kiderül, miért is mondja ezt. Előkerül egy, legutóbbi cikkünk alatti hozzászólás, amelyet egy családtagja mentett ki és küldött el neki. Hogy jobb, ha tud róla:

„…Az édesanyának nem az adományra kellene pályázni hanem elmenni dolgozni mint minden normális embernek. A gyászt mindenki másképp éli, és kezeli.  Nekem is ment már el nem egy nem kettő családtagom (hál isten nem a gyermekem és nem is szeretném megtudni milyen érzés, de édesapámat már eltemettük), de sajnos ezt el kell fogadni és együtt kell élni. Idővel minden könnyebb lesz. Tudom mennyire fájó ez és rettenetes sajnálom szegénykém, de az anya mostmár ne ebből nyerészkedjen hanem álljon talpra és DOLGOZZON!!!!!!”

A hozzászólást később vélhetően az illető maga törölte, mire moderálásra kerülhetett volna. Bár szívem szerint ott hagytam volna, hogy neve, arca legyen ott annak, akiből ez kijött. Akinek üzenhetnék gyászoló édesanyák milliói: nem, nem tudod, mennyire fájó ez. S pár héttel a gyermek elvesztése után azt üzenni, hogy most már aztán álljon talpra, mert tovább kell lépni… Erre nincsenek szavak. Hogy ezt hogy rendezi le magában az illető, már az ő dolga. Az édesanya is megteszi, mert muszáj és mert van ennél nagyobb baja is.

Szóval nem, Kata még nem lépett tovább, és nem tudja, hogyan kell, hogyan lehet gyermek nélkül élni. Azt mondja, nem tud. S ha még egy vagy tíz év múlva is így érez, akkor ahhoz is joga van. És amit mi, a környezete tehetünk, az annyi, hogy ezt elfogadjuk és támogatjuk.