Ambrus Attila: Igyekszem hitelesen élni, nyíltan vállalom a dolgaimat

Sorra érkeztek fiatalok, idősebbek, férfiak is nők. Voltak, akik csak egy közös fotót kértek, mások egy kézfogásért léptek közelebb hozzá, s volt olyan is, ki gratulált – hogy a múlthoz vagy a jelenhez, az nem derült ki. Ambrus Attila 1993 és 1999 között összesen harminc alkalommal rabolt ki bankokat, postahivatalokat, takarékszövetkezeteket, utazási irodákat. Letartóztatása után megszökött a Gyorskocsi utcai fogdából, s tovább rabolt. Elfogták, elítélték, leülte büntetését. A börtönben diplomát szerzett, szakmát tanult. Manapság keramikusként keresi kenyerét. A 90-es évek „Viszkis” rablójával a fehérvári belvárosi forgatagban beszélgettünk.

Korábbi interjúkban többször nyilatkozta, hogy a lelke egy darabja meghal, amikor a múltbéli cselekedetei miatt vásárolják a termékeit. Ez mennyit változott az évek során, még mindig a múlt dominál?

Körülbelül húsz emberrel fotózkodtam, amióta itt vagyok, és valószínűleg nem azért, mert a termékeim annyira nagyszerűek. Elsősorban a múltam az, ami megfogja az embereket. Az más kérdés, hogy ha rájuk fogtam volna a fegyvert, akkor mit gondolnának rólam. Ez egy kis ország, a jelen és a múlt óhatatlanul összenőtt. Nem tudok és nem is akarok ezzel mit kezdeni. Leültem a büntetésemet. Nem arról szól az életem, hogy elloptam milliárdokat – mint ahogy azt nagyon sokat megcsinálják –, és a mai napig nincs konzekvencia. Nem azt mondom, tyúkot sem szabad lopni, meg krumplit sem szabad lopni, viszont a börtönök kilencven százaléka tyúktolvajokkal van tele, és ez alól én sem vagyok kivétel. Ma már úgy élem az életem, hogy igyekszem mindenkit tisztességesen kiszolgálni. 

Habár valamelyest próbálja levetkőzni a Viszkis megnevezést, a kerámiáin mégis gyakran feltűnik a „Viszkis rabló” felirat. Ez önazonosság vagy marketingfogás?

– Egyrészt marketing, másrészt némi nosztalgia a múltam iránt. Úgy jöttem ki a börtönből, hogy negyven banános doboznyi terméket kihoztam, ami mind a sajátom volt. A börtönben úgy működött a kerámiázás, hogy mivel a börtönnek csak kemencéje volt, a barátaim által beküldött pénzből vettem az agyagot, a mázat és minden egyebet. A felét leadtam a börtönmúzeumnak, illetve dolgoztam önkormányzatoknak, óvodáknak, minisztériumoknak. Amikor ezt meguntam, elkezdtem spejzolni – sejtettem, hogy bankba már nem mehetek –, tudatosan készültem a szabadulásomra. Egyébként a mai napig olyan szerszámokkal dolgozom, amiket még a börtönben készítettem. Tizenhat éve dolgozom a szakmában, mint minden mást is, ezt is lehet jól és rosszul is csinálni. Azt gondolom, ahhoz, hogy valaki jó szakember legyen, minimum húsz évet az adott területen kell dolgoznia. Van még addig néhány évem. Még ma is rengetegszer esek pofára a hőtágulásokkal, a külső-belső feszültségekkel néha még mindig szenvedek. Nem vagyok egy vallásos ember, de mielőtt kinyitom a kemencét, azért néha előtte keresztet vetek.

Gyakran ad interjúkat, vállal tévés szerepléseket. Miért döntött úgy, hogy a szabadulás után is vállalja a médiaszereplést, vállalva a negatív visszhangokat is?

– Soha egyetlen újságírót, szerkesztőt sem kerestem meg. Közel harminc éve vagyok a média világában, hiszen már akkor is folyamatosan írtak rólam, amikor még nem tudták, ki vagyok. Azt gondolom, ez egy szükséges rossz. Sokan celebnek neveznek, de ezt mindig kikérem magamnak. Én három dologhoz értek: az egyikben már nyugdíjaztak – a banki szektorban, tudok csülkös-pityókás kenyeret sütni és tudok köcsögöt gyártani. Ezért nem vagyok celeb. A celebek általában azért celebek, mert semmihez nem értenek – tisztelet a nagyon kevés kivételnek. Nem esik le a gyűrű az ujjamról, ha melózni kell. Azt gondolom, minden élethelyzetből tudtam tanulni, akár negatív, akár pozitív értelemben. Ezek visznek előre. Lehet, hogy picit kilógok az átlag fazekasok közül, és a banki szektoros múltam miatt is érdekes karakter vagyok – gondolom én –, de igyekszem hitelesen élni. Nyíltan vállalom a dolgaimat. Nem vagyok rá büszke, nem olimpiai bajnok vagyok. A sportolói múltam miatt eléggé vehemens emberke vagyok, és a mai napig így élek. Nem tudok semmit félig csinálni, hedonista módon élem az életemet. Szerintem ezzel nincsen baj, azzal van baj, ha az ember nem ismeri a határait.

Sokan ma is az egykori bűnöző képét látják önben. Egy-egy komolyabb negatív kritika után sem érezte úgy, hogy könnyebb lenne kettőt hátralépni és a nyilvánosságtól visszavonulva folytatni?

– Az a baj, hogy az embereket – nem csak engem – sokan úgy bántják, hogy közben nem is ismerik azt, akit éppen bántanak. Akit kiraboltam, akire ráfogtam a fegyvert, az joggal mondhatja, hogy én egy szar ember vagyok, nincs ezzel gond, megértem, elfogadom. Akik bántanak másokat, azok sokszor nem néznek tükörbe. Az a gond az egész társadalmunkkal, hogy bár lehet az embereket minősíteni, de én mindig azt mondom, először nézzünk tükörbe, igenis fontos az önismeret. Magam is sokszor előítéletekkel éltem, gyarló ember vagyok, olykor nekem is vannak előítéleteim, de ezeket félre kell tenni. Azt gondolom, mindenkinek meg kell adni az esélyt arra, hogy bizonyítson. Van visszaút a rendszerbe, van visszaút a társadalomba. Ehhez nyilván rengeteget kell tenni, de azt gondolom, jó úton járok.

Tizenhárom évet és egy hetet töltött a rácsok mögött. Mi az amit ebből az időszakból magával hozott a „jelenbe”?

– A kitartást, az alázatot és a szorgalmat. Ezek számomra a családot, a sikert, jelentik, és azt, hogy tisztességesen el tudom tartani a környezetemet. Ez motivál, ez az, ami előrevisz. Nagyon nehéz szakmát választottam, szinte olyan, mintha latint tanítanék, a keramikus mesterség is egy holt szakma. Nagyon kevés fiatal van sajnos, akik valóban akarnak fizikai munkát végezni, ez pedig egy nagyon komoly, koszos, dzsuvás fizikai munka. Az ember csak azt látja, hogy a termékek szépek, de emögött nagyon komoly háttérmunka van. Amikor egy-egy kerámia elkészül, az saras, koszos, poros, olykor a mázakkal is problémák vannak. Idős fazekast én még nem nagyon láttam, talán pont azért mert ez a szakma elég komoly kihívás. 

A felnövő generáció már csak a tévéből, az internetről, az újságokból ismeri a bűnözői múltját. Eljöhet még az az idő, amikor Ambrus Attila neve mögött a Viszkis rabló titulus helyett keramikus lesz?

– Bízom benne, és bár idealista vagyok, szerintem kicsi a valószínűsége. Sokszor jönnek oda hozzám gyerekek fotózkodni. Kérdezem, tudják-e egyáltalán, hogy ki vagyok? Azt mondják nem. Akkor miért jöttetek? – kérdezem. A válasz: mert az apám ide küldött. Ezeket nagyon nehezen tudom megemészteni. Összességében azt gondolom, talán a gyerekeimnek már szerencséje lesz abban, hogy mire ők felnőnek, addigra már lecseng ez az egész történet, és egyszer „kihalok”. Nemrég voltam a rendőr múzeumban, ott is elég komoly tablóm van, bár tele van ténybeli pontatlansággal, amitől falra mászok. A rendőrség annak idején nagyon nehéz helyzetben volt. Egy olyan embert, aki nem volt benne a rendszerben, nem volt büntetett előéletű, nagyon nehéz volt elkapni. Valljuk be, sokáig sötétben tapogatóztak, főleg addig, amíg el nem kapták a tettestársamat.

Tíz éve szabadult. Ha az „új élet” kezdetén valami azt mondja, hogy egy évtizeden belül férj és kétgyermekes családapa lesz, elhitte volna?

– Olyannyira hittem magamban, hogy amikor szabadultam, készült velem egy egésznapos interjú. Eltelt tíz év, és szembesítettek azzal, amit akkor mondtam. Pöccre megvalósult. Az volt a szerencsém – és ezt szeretném hangsúlyozni –, hogy voltak barátaim. Ha nincsenek barátaid, akkor megette az egészet a fene. Maga a rendszer nem tud visszailleszteni, a pártfogói rendszer erre alkalmatlan. Nem a pártfogóval volt a problémám, de ő csak abban tudott volna segíteni, hogy megmondta, merre van a hajléktalan szálló. Ha nincsenek barátaid, nincs segítséged, akkor nem tudsz újrakezdeni, nincs esélyed. Több mint tíz év börtön során már a család is felbomlik. Nincs az a nő, nincs az a pasi, aki egy ilyen ítéletet kibír, érthető okokból. Ezért nem is lehet senkit számonkérni. Nagyon nehéz újrakezdeni. Aki kijön a börtönből, az kap egy stigmát. Ezért választottam egy olyan szakmát, ahol magamnak vagyok a főnöke. Úgy érzem, jó döntést hoztam. Nem tudom, mi lesz tíz év múlva, de jelen pillanatban nem bántam meg, hogy ezt az utat választottam.