Tízből kilencen egyedül halnak meg

– Talán azért van ez így, mert az öregedés, a halál nálunk idővel tabutéma lett – mondta a FEOL-nak Kereskedő Emőke teológus, idősügyi referens, szociális lelkigondozó. – Nagymamáink korában a halál az élet természetes része volt, az idős embert, a haldoklót körülvették a hozzátartozók és az utolsó pillanatig mellette maradtak. Ma már csak ritkán történik ez így, nem is beszélünk az elmúlásról. Pedig minél jobban hárítjuk magunktól az öregedéssel járó negatív változások elfogadását, annál valószínűbb, hogy problémáink lesznek az életünk végén.

 A szakember egy kutatás eredményeit idézte, amely szerint az emberek 80 százaléka szerettei körében kíván meghalni, ezzel szemben 90 százalékuk egyedül, magányosan, kórházban, vagy szociális intézményben távozik a földi életből. De vajon milyen lehetőségei vannak ma Magyarországon azoknak, akik tudatosan szeretnék megtervezni az időskori éveket?

 – Ha az idősödő ember aktív évei alatt megteremtette a pénzügyi stabilitását, akkor könnyebb dolga van, mint azoknak, akik nem terveztek ezekre az esztendőkre. Ugyanez érvényes azokra is, akik az egészségvédelmet szem előtt tartották, és figyelmet fordítottak szellemi, fizikai aktivitásuk megőrzésére – folytatta Kereskedő Emőke, aki hosszú ideje oktatja az idősellátás területén dolgozókat. – Általában azt szoktam mondani, hogy a házigondozás évekkel hosszabbítja meg az ember életét. Ha a körülményeink megengedik, saját otthonunkban élhetünk időskorunkban, akkor is, ha gondozásra, később ápolásra lesz szükségünk. Vannak gyermektelen ismerőseim, akik idősödő korukban eladták a nagy lakásukat, vettek egy kisebbet, de egy szobát kialakítottak arra az esetre, ha egy gondozót maguk mellé kellene költöztetniük. Ha valaki mégis a szervezettebb életformát választja, akkor az állami, egyházi vagy magán intézmények között dönthet. Van már Magyarországon olyan idős korosztálynak létrehozott intézményesített falu is, ahol nővéri felügyelet, orvosi ellátás, gyógytorna, uszoda és szauna működik. Minden lakrész önálló otthon, ahol teljes életre van lehetőség.

 Egy idős házaspárról beszélgetünk, akik egy ilyen hely mellett döntöttek. Lívia 82 éves, a férje, Jenő azonban már 95. Lívia – aki egykor szociálpolitikusként dolgozott – korábban elmondta Emőkének, hogy ők azért határoztak az idősek falva mellett, mert nem szerették volna terhelni a gyermekeiket későbbi gondozásuk nehézségeivel. Tudatosan olyan otthont kerestek, ahol jól érezhetik majd magukat: előtte évekig látogatták az intézményeket, beszélgettek a sétálgató lakókkal. Érdemes, mert az idősek általában őszinték. Volt egy nagy telkük, amit idővel nem tudtak már rendben tartani. Eladták, és az árából kifizették a bekerülési költséget. Mivel korábban lakótelepen laktak, nagyon vágytak egy kertes házra, de nem olyanra, amit nekik kell gondozni. Az egyszeri belépési díjjal halálukig bérlik a 34 négyzetméteres, másfél szobás, teraszos apartmanlakást.

 – Természetesen van az ellátásnak egy napi költsége is, hiszen főznek rájuk. Az étellel nincsenek kibékülve, de nyilván nem lehet mindenki ízlésére főzni, ahhoz pedig nincs kedvük és energiájuk, hogy maguk készítsék el az ebédet. Ott, amíg két lábon járnak, teljes szabadságuk van. Ha kimennek vásárolni, alig várják, hogy hazaérjenek, már az idősfalut tekintik az otthonuknak, biztonságban érzik magukat. Ha leesnek a lábukról, akkor majd gondozzák őket, 24 órás nővéri felügyeletet biztosítanak számukra. Lívia azt mesélte, hogy a szociális munkások rengeteg foglalkozást tartanak: irodalmi, táncos, „duma” partikat, nem győzik ezeket észben tartani. A lakótelepi lakásukat egyébként nem adták el, így maradt „menekülési útvonaluk”, ha közben kiderülne, mégsem jól alakulnak a dolgok. De Lívia őszintén elmondta, hogy még egyszer sem gondoltak arra, hogy hazaköltöznek. A családjukkal szoros maradt a kapcsolat. Nincs ugyan kolbászból a kerítés ott sem, de jobb, mint egy lakótelepi lakásban félni attól, hogy mi lesz velük, ha elesnek.

A szociális lelki gondozó leszögezte: érdemes már akkor meghozni egy ilyen döntést, mikor erre még képesek vagyunk, így nem terheljük vele a hozzátartozóinkat, illetve van arra lehetőségünk, hogy megfontoltan tervezzünk. Magyarországon sajnos még az a jellemző, hogy a 80-90 éves, egyedül élő ember egyszer csak elesik otthon, kórházba kerül, és a család akkor kapkod fűhöz-fához, hogy miként legyen tovább. Márpedig a gondozás költsége az utóbbi időben nagyon megdrágult, érdemes erre is gondolni. Az önkormányzati és egyházi ellátás olcsóbb, de legtöbbször várólistás, a magáncégek tarifája óránként 2500-3500 forint, egy 24 órás ellátás pedig havi 400 ezertől akár 550 ezer forintig terjedhet, napi 15 ezres átlaggal számolva.  Persze ez sok mindentől – az idős állapotától, a körülményektől – is függ.

 – Ha valakinél demenciát, Alzheimer-kórt diagnosztizálnak, akkor azt szoktuk javasolni, hogy a diagnózis megismerése után hozza meg az idősödő ember az életvégi döntéseket, hiszen később erre nem biztos, hogy képes lesz. Mondja el, ki kezelje a vagyonát, ki ápolja őt otthon, ha állapota megköveteli, illetve, ha intézményi gondozás is szóba jöhet, melyikben tudná elképzelni idős napjait. Fel kell készülni arra, hogy a létesítményekben várólista van. Mindig azt mondom, hogy az intézmény nem mentesíti a hozzátartozót a gondozás felelőssége alól, de szakmai segítséget nyújt.

Hollandiában egyébként létezik egy település, ahol az Alzheimer-kórban vagy demenciában szenvedők együtt élnek. A kezdeményezésének az a lényege, hogy egy teljes falut szenteltek a beteg időseknek, akik így egymás között, a róluk gondoskodó ápolók felügyelete mellett élhetnek a maguk zárt, de biztonságos világában. Ez persze az egyik véglet, egy nagyon pozitív, külföldi példa – a másik a magányos meghalás valamelyik lidércnyomásos ápolási osztályon, amit legalább már nem elfekvőnek hívnak. Márpedig egyelőre úgy tűnik, a legtöbbünknek ez a legesélyesebb kilátása.