Egy zord zsoldos kétélű karddal és izgalmas történetekkel

A korhű ruhába öltözött, hiteles másolatnak számító kardot és lőportartó övet viselő zord katonától a székesfehérvári Rác-templom árnyas kertjében egyebek mellett megtudtuk, mennyire sok flaman zsoldos harcolt és veszítette életét egykor Magyarország területén a különböző hadjáratokban. Miként éltek és haltak ők akkoriban? A nagymester egyebek mellett erről beszélt a FEOL-nak.

– Ugocsay-Péterfalvy Bencze Tamás, az I. András Király Lovagrend Katonai Hagyományőrző Egyesület nagymestere vagyok, saját földjén élet és halál ura.

– Magázódunk?

– Magázódni, nemes emberek között? Kegyelmed tán csirkefogónak néz engem, vagy latornak? Tegezzük egymást úgy, ahogyan az nemesekhez illik.

– Akkor kérlek, mesélj a Rendről és a vitézlő csapatról!

– Nagyuram, most az 1543-as esztendőt éljük, Fehérvár elfoglalásának napjait, és ezzel kapcsolatban vitézlő népünk bemutatja azokat a harcolókat, akik itt teljesítettek szolgálatot: németet, flamant, hollandust, magyari népeket, darabontokat, mindazon nációt, akik itt voltak és ezt a várost védelmezték.

– Mióta foglalkoztok hagyományőrzéssel?

– Tizenkilenc esztendeje kérlek szépen, jövőre leszünk húsz évesek.

– Akkor a jövő évben lesz a jubileumi születésnap!

– Ajjaj, ki is teszünk magunkért. Felidézzük, amikor Tihanyban, a bencés apátságban megalakultunk, egy nagyobb bemutatót rendezünk ott augusztus utolsó vasárnapján, hogy jó szívvel és szeretettel emlékezzenek ránk majd a tihanyiak és a turisták. És természetesen Székesfehérvár városában is szép és izgalmas programokra várjuk a látogatókat.

– Az eltelt 20 esztendő okot adhat számvetésre: hogy érzed, mennyire érdeklődnek a fiatalok és az idősebbek a régmúlt iránt?

– Őszintén szólva most már kezdünk kikopni. Amikor elkezdtük, annyi jelentkezőnk akadt, hogy nem tudtuk őket hová helyezni, nem győztük fölvenni őket, két autóbusz sem volt elég arra, hogy mindenkit elvigyünk szerepelni. Csökkenteni kellett a létszámot. Ma pedig már toborozni, fogdosni kell a népeket, aki magától jönne, az is inkább az idősebb korosztály tagja. A fiatalság teljesen automatizálta magát: én úgy hívom, ez már egy zakkant generáció. Azt látom, hogy ha valamibe munkát kellene fektetni, az a mai fiatalságnak már nem megy. Néhány edzés után rájönnek, hogy egy kis erőre és tudásra is szükség volna, ehhez nem elég a laptop, a netbook és a többi kézi kütyü. Ami nincs meg a fejben, vagy a kézben, azt itt elektronikus eszközökkel nem lehet pótolni.

– Most azokról beszélsz, akik közétek állna. És a nézők? Ők elegen vannak?

– Nekik tetszik amit látnak, ők megvannak minden tekintetben, szám szerint talán többen is, mint korábban.

– Mi az a tudás, amire nálatok szükség van?

– Aki közénk áll, annak ismernie kell a kor beszédmodorát, viselkedéskultúráját, viseletét, a korszak történelmét, amit képvisel, tudni kell a megszólítás módját: úgy, ahogy megszólítottál engem, mert a nemes ember tegeződött abban az időben. Aki nem volt nemes, azzal nem tegeződtek, azzal keményebben bántak.

– Miért éppen ezt a történelmi időszakot idéztétek meg a Tűzzel-vassal Fesztiválon?

– Nekünk van egy választott korai időszakunk, I. András kora, illetve a 11.-13. században az Árpád-házi uralkodók korszaka, ezért alakultunk meg Tihanyban, András király sírjánál, ezért vettük fel a nevét. Aztán foglalkozunk a törökkori, 15.-16. századi zsoldosok hadviselésével, amely egy kicsit még a 17. századba is belenyúlik: ez a viselet, amely most látható rajtam, onnan való. Én magam szívesen idézem meg a negyvennyolcas honvéd tüzérséget egyik lovag testvéremmel, aki amolyan segéderőként működik közre, és ott vannak még a Nagy Háború évei, adandó alkalommal az első világháborús hősök emléke előtt is tisztelgünk.  

– Mit viselsz most?

– Ez egy flaman zsoldos felszerelése: nem flamand, a „d” betűt csak mi tettük hozzá. A kalpag nemezből készült, páva vagy strucctollal ékesítve, ez rangjelzésnek is számított abban az időben. A mentére rézgombokat varrtak, birkagyapjúból szabták, mert jól állta az esővizet, hiszen az eső tömöríti a birkagyapjút, nem ázott át. Hozzá buggyos nadrág való. A „tizenkét apostol” lóg a nyakamban, ezek a muskétába való töltetekhez kellettek, ezekben tárolták a lőport. Egy töltéshez elegendő lőpor volt egy-egy ilyenben.

– Mennyi időt vett igénybe egy töltés?

– Egy perc alatt három célzott lövést lehetett leadni a muskétával, ez elég jónak számított abban az időben. Ha töltötték a fegyvert, szálfegyverekkel felszerelt gyalogosok álltak mögöttük, akik a lovasroham ellen védték a muskétást. Egy sortűz után az elsők hátra álltak, jött a következő sor, az is leadott egy sortüzet, aztán ha túl közel volt már az ellenség, akkor maradt a puska tusa, vagy a tőrkard. Ez a kétélű, egyenes penge saját készítésű, kiváló acélból készült. Tizenöt éve szolgál, mint látjuk rajta a csorbákat és a sorjákat. Kivívta a korát, ezzel is a bemutatókon szerepelünk.

– Hiteles a súlyát tekintve?

– Teljesen korhű másolat, már ami a hosszát és a súlyát illeti, csak nincs megélezve.

– Nem lehetett könnyű egy ilyen fegyverrel harcolni…

– Akkoriban a gyerekek már 5-6 évesen, apród koruktól fogva gyakorolták a fegyverforgatást, először fa, aztán korukhoz mérten vas és acél kardokkal. Egy zsoldosnak ez volt a mindennapi tevékenysége. Nem unatkozott és dorbézolt a táborban, mert napi kiképzések, menetelések vártak rá, különböző formációkban gyalogság és lovasság elleni küzdelmeket gyakorolt és természetesen célba lőtt. Akkoriban egy flaman muskétásnak száz méterről öt lövésből el kellett találnia egy hordó fenekét. Egy hordóba akkoriban 25 liter fért, azaz emberfej nagyságú volt a feneke. Ha eltalálta, övé lett a sör, amit az ellátmányából neki számítottak, és ha szerencséje támadt, és a hordót épségben visszaadta, akkor a markotányosnép is megvolt éjszakára. Ilyen szokások járták abban az időben. A flandriaiak gyakran harcoltak Magyarország területén, itt Székesfehérvárnál is. Utolsó említésük az 1600-as évek közepére esik, amikor Fehérvárt megpróbálták visszaszerezni a töröktől a keresztények. Akkor nem sikerült, de 1688-ban már igen, amikor éheztetéssel foglalták vissza a keresztény csapatok a várost, és akkor is itt harcoltak még a flandriai muskétások. Akik katolikusok voltak, nem protestánsok, a vallonokkal nem találták meg a szót, ezért nem helyes őket együtt említeni. Rühellték egymást, mint még manapság is Belgiumban, ahol napi szinten jelen van a pártoskodás, annyira őrzik az identitásukat.

– Csak anyagi ellenszolgáltatásért harcoltak?

– Akadt közöttük néhány olyan derék ember, aki magáért a szellemiségért, a kereszténységért is küzdött, de inkább pénzért fogtak fegyvert, hiszen a családjuk ellátásához erre szükségük volt. Amikor meghirdették a hadra hívást és megindult a toborzás, akkor az Ausztria területén elhelyezett raktárakban szerelték fel ezeket az embereket. Amikor véget ért a hadjárat és leszerelték őket, a fegyvereket vissza kellett adni, és ők visszakapták a pénzt, amit a vállalkozásba fektettek. Általában egy gyalogosnak 112 aranyforintjába került a teljes felszerelése, ebben benne értendő a muskétája, a kardja, a ruházata, a köpönyege, ami kellett télen-nyáron, mert abban aludtak. Amikor ezeket ő leadta, akkor a pénzt visszakapta, és hozzá természetesen megkapta a zsoldját is. De csak úgy mehetett haza Flandria területére, vagy ahol lakott, ha nem maradt nála fegyver.

– Egy életre szólt a zsoldos hivatása?

– Általában 30-40 évre. Az asszonykáját vihette magával a zsoldos, a tábor egynapi járóföldre haladt a csapatok után, az aprónépekkel, a porontyokkal az egész nép együtt vonult. Az ellátmányt a táboriak biztosították, nem csak a markotányosok, hanem a saját családtagok is. Aztán amikor már megöregedett a vitézlő dalia, egy kis birtokot vásárolt az összegyűjtött zsoldjából, ha addig jól gazdálkodott vele, és mellé tette még a zsákmányt, ami ugye a mellékese volt. Egy kis birtokon nyugodtan élhette a maradék életét, ha az megadatott neki. Ám ez keveseknek sikerült, mert például a magyarországi arcvonalon is nagyon sok zsoldos meghalt. Az életüket áldozták fel ezért az országért, a kereszténységért, ám természetesen akadtak közöttük dorbézolók is, akik zsold híján élősködtek mindenhol, ahol tudtak, és ha nem kaptak pénzt, akkor bizony raboltak. Általában ez a negatív kép maradt meg róluk, de én azt mondom, 70-80 százalékuk nem rablásból élt. Többnyire megkapták a zsoldot, amit a török segély is biztosított. Mert az osztrák és a cseh tartományok kevés katonát küldtek, és aki nem tudott katonát biztosítani, az fizetést adott. Megállapították, hány rajnai aranyforintot kell a kincstárnak megfizetni. Tehát megpróbálták kielégíteni a harcosok zsoldigényét, hogy ne történjenek rablások és más visszaélések. A fegyvert is ezért vették el a hadjárat után.

– Megtörtént, hogy a flaman zsoldosok török oldalra álltak, mint a velencei gályások?

– Ez inkább a protestáns vallonokra volt jellemző, mert ők a hitüket hamarabb elhagyták. Friss, új hitként jelent meg a protestantizmus, az 1500-as évek elején kezdett el terjedni, és ők nem annyira a hitükhöz, mint inkább az életükhöz maradtak adott esetben hűségesek. Megtörtént, hogy ha török fogságba estek, hitüket elhagyták, muzulmánná váltak, mert akkor életben hagyták őket. Nagyon sok jó képességű mesterember akadt közöttük, főleg a tüzéreket, a topcsikat becsülték a törökök. Befogadták őket saját csapataikhoz, mint ahogyan az ágyúöntőket, tűzszerészeket is. Eger ostrománál ott látták a külföldi segítőket a török tüzérek mellett, de ez jellemzőnek számított a többi magyarországi hadjáratban is. A törökök egyébként főként Frankföldről, a franciák közül toboroztak, mert a franciák 180 éven át szövetségesei voltak az Oszmán Birodalomnak: erről mit beszéljünk még? Talán még annyit, hogy a Rákóczi-szabadságharc idején még létezett a francia-török szövetség.

– Látom, hogy a sátor alatt esznek-isznak a pihenő katonák. Mi került egykor a poharakba?

– Akkoriban már ónkorsókból, ónkupákból itták a jóféle ser nedűt, ezek az italok két-három fokos alkoholtartalommal rendelkeztek. Ez inkább fertőtlenítőként szolgált, mert friss vizet nagyon kevés helyen lehetett szerezni, mert a hadjáratok idején megmérgezték a kutakat. De sört könnyű volt erjeszteni és főzni.

– Magyarországon miért sört ittak, és miért nem bort?

– Nem termeltünk belőle eleget, ráadásul a szőlőbirtokok a nemesek és az egyház tulajdonában voltak, a pórnépnek nemigen jutott bor. Egy normális fogyasztású ember általában legkevesebb két liter folyadékot meg kell, hogy igyon naponta, márpedig ha két liter bort akármilyen gyenge lőréből megiszik valaki, az estére totál részeg. Az se hadra, se ágyba nem fogható, az semmire sem való. De sörből négy-öt litert is elfogyaszthattak, és harcképes maradt az illető. Magyarország területén erjesztették és főzték a sört, akár nagyon kis mennyiségben három nap alatt el lehetett készíteni és mindig ott volt kéznél.