Sport általi nevelés Mezőszilason – a gyerekek szeretete a legértékesebb!

A Mezőszilasi Németh László Általános Iskola igazgatója ízig-vérig tanár és sportember, aki olyan tűzzel beszél szeretett sportjáról, a kézilabdáról, no meg a sport általi nevelésről, hogy azt öröm hallgatni. Találkozásunkkor egy határozott, sportos kézfogással üdvözöltük egymást.

– Szia! Hogy van? – köszöntött. – Köszönöm jól, és Ön? – Én is jól vagyok, köszönöm, de tegeződjünk – válaszolta, majd intett, hogy menjünk fel az irodájába, melynek ajtaja nem csak most, hanem mindig nyitva áll. Mint mondja, ez az ő pedagógiai hitvallásához tartozik, hogy bárki, bármikor betérhet hozzá. – Mi tiszteletet adunk és várunk is el az intézmény falai között. Nálam a sport nevelési eszköz, a tanulás, a nevelés szolgálatában áll immáron több mint negyven esztendeje. 2005 óta vagyok iskolaigazgató és nagyon öröm, hogy újabb öt évig lehetek még. Ez lesz az utolsó ciklusom, amely az eddigi utat követi – magyarázza. Zámbó Tibort a legtöbben az iskola lelkének nevezik, ő pedig szeretett intézményét kertelés nélkül, „az én iskolámnak”. Mindezt azonban nem az ego vagy valami felsőbbrendű gondolat mondatja vele, hanem az alázat és hűség szeretett intézménye után.

– Az én iskolámban a fegyelem, a viselkedéskultúra, kiemelt szerepet kapnak. A mi intézményünkben nem divat a fiúknál a piercing, a fülbevaló, vagy egyéb extrém hóbortok. Szoktam volt mondani: ajánlattételünk a munka, a fegyelem, a konzervatív értékek tisztelete. Aki ezt elfogadja, az jöhet, várjuk az iskolába. Mi nyitottan állunk a gyerekekhez, bármit elmondhatnak, mi pedig azon vagyunk, hogy meglássuk bennük a jót, közösen velük együtt felfedezve az értékeiket, hogy aztán megmutathassák tehetségüket a sportban, táncban és a tanulásban egyaránt. Ugyanez igaz az itt dolgozókra is. Nálunk nincs pedagógus hiány! A tantestületünk teljes,  megfelelő a szakos ellátottságunk. Bárki, aki erre a pályára jön tudja mit vállal, itt nem a pénz számít, itt senki sem ringatja magát álomvilágba. Egyszerűen kerek-perec tudjuk milyen fontos feladattal bízott meg minket a Jóisten. A célunk az, hogy az idejáró mintegy 250 diák boldog és a későbbiekben életrevaló felnőtteké váljanak. Azaz, nekünk a gyerekek a szenvedélyünk – hangsúlyozza, miközben a szemében olyan tűz ég, amely sok mindent megmagyarázz.

Mikor már kényelmesen elhelyezkedtünk és belemerültünk a beszélgetésbe az igazgató úr hirtelen felpattant: – Lemegyünk? Szeretném, hogy a saját szemével lássad miről is beszélek! – Hát hogyne! Alig várom! – válaszoltam.

Az igazgatói irodából jobbra fordulva az épület régi szárnyából az utunk az újba vezetett, melyet még 2010-ben adtak át. A falon tablók sokasága lógott, köztük, a ma már sokak által ismert fiatalkori arcokkal. Elég példaként említenünk Schneider Évát, a junior Európa-bajnokságon második helyen végzett magyar válogattat, vagy testvéreit, akik mind itt szívták magukba a sport iránti szeretetet, de még napestig sorolhatnánk a neveket. Aztán a lenti aulához vezető lépcsőnél olyan látvány tárul a szemünk elé, amelyet még a legnagyobb sportklubok is megirigyelnének. Gyakorlatilag egy szentély, telis-tele kupákkal, érmekkel és relikviákkal. Az elmúlt mintegy húsz év sikerei, amely Zámbó Tibor és az ő „gyermekeinek" érdemei.

– Az utánpótlás részére rendezett tornákon több mint száz győzelmünk van. Külföldön – Szerbiában, Romániában, Szlovákiában, Ausztriában, Romániában, Horvátországban is nyertünk trófeákat. A diákolimpiákon is szép sikereket értünk el. Háromszor lettünk országos bajnokok, és kétszer második helyen végeztünk. Az első bajnoki cím – 2009 – még a lánycsapattal volt, a többi a fiúkkal az elmúlt öt évben. Az MKSZ Gyermekbajnokságában az U14-es kiemelt első osztályában ebben az évben második helyen végeztünk a Simontornya KK csapatával. És látod, már ezeket is kitettük, hogy mindenki lássa! Nagyon büszke vagyok rájuk, amely mind-mind az alázatnak köszönhető. Mára már az egész ország tudja, hogy a kézilabdatérképen ott van Mezőszilas! Természetesen a gyerekek kitartó szorgalma miatt nekem is kijutott az elismerésekből – mondja szerényen a végtelennek tűnő kupák sűrűjében az igazgató – Tolnában, Somogyban és Fejérben egyaránt díjaztak a kézilabdasportban tett szolgálataim, valamint a csapataimmal elért eredményeim miatt. Több társadalmi kitüntetésem is van, de még mindig a gyerekek szeretete a legértékesebb. 

Hangsúlyozom, ezek mit sem érnének a gyerekek nélkül, akik szívvel-lélekkel akarták a sikereket, miközben becsületes, szorgalmas fiatalokká, felnőttekké váltak – majd egy pillanat alatt látszott a szemében, ahogy lepörög az egész pályafutása. Magát nemes egyszerűséggel „csak” magyar–történelem–pedagógia szakos tanárként, valamint igazgatóként aposztrofálja, aki képesítés nélküli napközis nevelőként e falak között dolgozik 1982 óta. És mindezek felett azt sem szabad elfeledni, hogy kevesen mondhatják el magukról, hogy érdemeik miatt már életükben építményt neveznek el róluk. Vele ez is megtörtént! A következő, utolsó állomásunk így nem is vezethetett máshová, mint a tornateremhez.

– Igazolás! – hangzik az egyértelmű válasz arra a kérdésemre, hogy mit is jelent számára az, hogy róla nevezték el az alig egy hónappal ezelőtt átadott tornatermet.

– Egyetlen egy oka volt, hogy elfogadtam, hogy az én nevem kerüljön a homlokzatra.  Az nem más, mint az édesanyám iránt érzett hála és szeretet. Ő szerette volna, hogy a második fia Alapon telepedjen le, de én Mezőszilason találtam meg az új otthonom. Emiatt mindig is volt egyfajta lelkifurdalásom, hiszen úgy éreztem, nem tudtam teljesíteni az ő óhaját. Aztán elhoztam ide az új építményhez és csak annyit mondtam neki, „Drága édesanyám, légy szíves, nézz fel oda!” Amikor pedig meglátta a feliratot, azt mondta: „büszke vagyok rád, fiam, megbocsátok!"

Hosszú út vezetett ideáig. A sport, a kézilabda iránti szeretet segített át azon, hogy egy velem született szívbetegségem miatt sohasem lehettem profi játékos, de a gyerekek, illetve a sport iránti szenvedélyem átsegített ezen is. Úgy érzem teljes az életem. Három és hamarosan négy unokám várja, hogy ők is minél többet kapjanak belőlem. Ez a következő és az utolsó megvalósítandó terv – hangsúlyozta zárszóként!

Úgy váltunk el, ahogy jöttem: határozott, sportos kézfogással, a mielőbbi találkozás reményével.

e