Nádasdy Borbálát köszöntötték Nádasdladányban (galéria)

Sipos-Dávid Beáta könyvtáros eredetileg a könyvtár udvarára tervezte a szombati író–olvasó találkozót, azonban a kánikula miatt a közösségi ház nagytermére kellett váltaniuk. Talán a sors alakította így, hiszen Nádasdy Borbálára rendkívül sokan voltak kíváncsiak. A falubeliek mellett nemcsak a környékből (Lepsény, Polgárdi, Szabadbattyán, Székesfehérvár), de távolabbról (Budapest, Gyöngyös, Tótvázsony, Veszprém) is érkeztek érdeklődők.

– Ahova hívnak, szívesen megyek – jegyezte meg Nádasdy Borbála a találkozás nyitányaként. – Az állam elvette, a nemzet visszakapta – mondta azután a felújított Nádasdy-kastélyról.

– A Nádasdyak családi találkozója csak Magyarországon lehet! – kötöttem az ebet a karóhoz az idei alkalmon. – Nem feledkezhetünk meg a kötődésről, a szülőföldről. Az anyaföld hazahúz, hazavár. A következő találkozót az egyik unokám – aki egy éven keresztül Budapesten tanulta a magyar nyelvet –, és az ő unokatestvére szervezi majd öt év múlva.

– Mi késztetett az írásra? – gondolkodom el sokszor. „Élénk a fantáziád” – hurrogtak le sokszor Franciaországban barátaink, ismerőseink. Aztán Mészáros Géza festőművész, amikor egyszer Párizsban járt, kérlelt: „Miért nem írod meg a történetedet? Mesélj még!”

És Borbála asszony most is mesélt nekünk. Gyökereinkről, igazságvágyunkról, a vidéki életről, a megbékélésről, a boldogságról, arról, hogy kinek mi fontos az életében. Édes anyanyelvünkről, a diákok tiszta tekintetéről. A nyíltságról, a tiszteletadásról, a kölcsönös bizalomról, az összetartozásról, a szeretetről. Ne azon görcsöljünk, hogy mit kaphatok majd, inkább arra keressük a választ, hogy mit tudok én tenni, adni. A fájó dolgokat, persze, ki kell mondani, s lehetünk szomorúak, de keserűek soha. Lássuk meg a csodát mindenben! Élünk, ez a mi világunk, szép az élet!

– Édesapám szavait soha nem felejtem, amikor a „málenkij robotról” hazatért: „Az a jó, hogy együtt a család!”

Gróf Nádasdy Pál és felesége, Augner Antónia Lepsényben élt és gazdálkodott a második világháború előtt. A grófkisasszony, Borbála felhőtlen gyermekkora hamar tovatűnt, előbb a háború borzalmai, majd az új hatalom következetes rombolása keserítette a mindennapokat. A család először az alsóperei vadászházban húzódott meg, majd a kitelepítés Balatonalmádiba űzte őket. Egyetlen fegyverük a büszkeségük volt. A 17 éves lányt 1956 tragédiája nagy kalandra vezérelte.

Gyermekéveinek meghatározó helyszíne volt Nádasdladány, könyveiben kiemelkedő szerepet szán a faluban eltöltött időnek, a famíliának, a kastélynak és parkjának, a településen élő embereknek.

Gróf Nádasdy Borbála 2012-ben megkapta a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést, s két Fejér vármegyei település, Lepsény (2009) és Nádasdladány (2018) díszpolgára.

Könyveiben – Zagolni zabad? (2008); A szabadság zaga (2009); Maradni zabad! (2010); Ízes élet (2012); Úton-útfélen (2014); Asszonyszerelem, asszonysors (2017) – kiírta magából a nehéz éveket, a fájdalmat, talán mások helyett is. Az örömöket, az apró kis semmiségeket, vagy éppen az emberi nagyságot, vallomást a hazaszeretetről és megőrzött önmagáról, bátran és nyitottan szabadságot és szerelmet énekelve.

„Hagyomány, becsület, jövőkép” – unokabátyja, gróf Nádasdy Ferenc jelmondata foglalja egybe Nádasdy Borbála hetedik kötetét. A képzelet szárnyán (2022) című könyvében minden benne van – amint mondja: múlt és jelen, emlékek és a mai életünk mozzanatai, hagyomány és változás.

Ötvennyolc év emigrációt követően 2015-ben költözött vissza Magyarországra. Férjével, Jean Poyeton építésszel Veszprémben vásároltak lakást, egy 1900-ban épült szecessziós stílusú házban. Párja 2016-ban költözött el e földi létből, magyar rög alatt lelt örök nyugalomra.

A nádasdladányi író–olvasó találkozó dedikálással, közvetlen diszkurzussal fejeződött be. – Visszavárjuk, Borbála! – köszöntek el tőle vendéglátói.