Ez egy szép szakma, csak sokkal nehezebb, mint amilyennek kívülről látszik! (videó)

- 1940-ben, házasságon kívül születtem, ami akkoriban nem volt egy bíztató kezdet. 1958-ban érettségiztem Bicskén. Mint a tizenéveseknek általában, nekem is nagy terveim voltak, de hamar rájöttem, hogy ezek és a valóság sajnos elég távol esnek egymástól. Még az érettségi évében férjhez mentem. Férjemet a gimnáziumi évek alatt a buszon ismertem meg, minden nap ugyanazzal a járattal utaztunk Bicskére. Lajos tárnoki volt, akkoriban a Csákvári Állami Gazdaságnál dolgozott – vágott a történt közepébe Jutka néni, aki érettségivel a zsebében szeretett volna elmenni dolgozni, ám Válban nem talált munkát. Próbálkozott a tabajdi tanácsnál is, ahol - miután kiderült, hogy sem gyorsírni, sem gépelni nem tud - a négy elemit végzett tanácselnök azt kérdezte: „hát akkor meg mit akarsz itt?” Közben megszületett Judit lánya. 1960-ban a váli óvódából szóltak neki, szükségük lenne munkaerőre. – A munkalehetőségnek örültem, de nagyon nem fűlött a fogam az óvodához. Mások gyerekét neveljem? Ma már tudom, ennél jobb nem is történhetett velem az életben! Olyan nagyon megszerettem a gyerekeket is, meg a munkát is, hogy ma már szégyellem magam azért a gondolatért.

Jutka néni gyermekgondozóként kezdett az óvodában, ami 1956-ban költözött új helyre az Arany János utcából. Akkoriban elvárás volt, hogy aki csoportszobában gyerekekkel dolgozik, gondozóként vagy képzett óvónőként, érettségizett, művelt legyen. Ezért került képbe Jutka néni is. Két csoport működött a váli óvodában, amibe mintegy nyolcvan kisgyermek járt. Mellettük három óvónő és egy gondozó dolgozott, de délután már csak ketten maradtak bent. – Nagyon szegény volt az óvoda! Nem volt annyi székünk, ahány gyerek, így minden lehetséges tárgyon ültek a kicsik. Pottyantós budi volt az udvaron, amibe rendszeresen beleesett egy sál, sapka, vagy kesztyű. Az épületben nem volt víz, sőt a kútban sem! A szemben lévő szomszédból hordta a konyhásnéni a vizet. Amikor a helyi termelőszövetkezettől egyszer ötvenezer forintot kapott az óvoda játékokra, inkább egy üstöt meg egy üstházat vettünk belőle a konyhába – emlékezett vissza a 60-as évekre Jutka néni, aki idővel képesítés nélküli óvónővé lépett elő és megérett benne a gondolat, hogy főiskolára jelentkezzen Kecskemétre. 

Kétszer adta be az iskolaigazgatónál – oda tartozott akkor az óvoda - a jelentkezését, de egyszer sem kapott választ. Harmadik évben a bicskei művelődési osztály vezetője segített neki. Így nyert felvételt. 

- Megfoghatatlan az emberek rosszindulata – mondta, de azt kérte, ne írjuk le, miért viselkedett vele így a régi igazgató, a falu református kántora. Legyen elég annyi, egy régi történetért állt bosszút. Jutka néni 33 évesen, két gyerek mellett ült ismét iskolapadba és szerzett diplomát. Ezután lett a váli óvoda vezetője, onnan is ment nyugdíjba, majd nyugdíjasként a tabajdi óvodában nyolc évig nevelte még a gyerekeket.

- Régen nem voltak annyira „felvilágosultak” a szülők, sokkal nagyobb volt az óvónők tisztelete is. Akadt olyan asszony, aki nálam idősebb volt, mégis Kezit csókolom-mal köszönt nekem. Manapság sok szülő mindent jobban tud. Ami a régi kollektívát illeti, 1973-tól kezdve a váli óvodában mindenki helybeli volt és akiket én vettem fel, mind onnan is ment nyugdíjba. Senki nem mondott fel, mert kevés volt a fizetés vagy nem tetszett a légkör. Ma meg nincs elég óvónő – tárta szét a kezét Jutka néni, majd hozzátette: - Pedig ez egy szép szakma. Csak sokkal nehezebb, mint amilyennek kívülről látszik! Az óvoda nem csak gyerekmegőrző, ahogy sokan mondják, hiszen az alapokat mi rakjuk le!