A végváraktól a meg sem született gyermekekig

Ahogyan több száz évvel ezelőtt a magyarországi végvárak jelentették az iszlám térnyerés megállításának és a keresztény megmaradásnak az esélyét, úgy korunkban a családok jelentik, jelentenék ugyanezt Nyugat-Európában. Ha még maradt remény, ott kellene keresni: a vidéki hollandok, flamandok, vallonok, bretonok, baszkok, osztrákok, szászok, bajorok, walesiek vagy skótok között, mert minden liberális nagyváros, Amszterdam, London, Brüsszel, Berlin, Bécs és Párizs – már elveszett. Ha efelől bárkinek kétségei lennének, nyugodtan gyűjtsön személyes tapasztalatot az említett önazonosságukat, kultúrájukat és bátorságukat veszített országok fővárosaiban, amelyekre már rá sem lehet ismerni. Nem véletlen, hogy a kommunizmus emlőjén és a szocializmus bölcsőjében nevelkedett liberálisok éppen a családokban találták meg legfőbb ellenségüket, nem véletlen az sem, hogy népszerűsítik a nemi, és szinte minden másfajta eltévelyedés életformáját. Nem akarnak ők boldogabb életet azoknak, akik a hozzájuk hasonlókat kedvelik, azoknak sem, akik nem tudják eldönteni, hogy fiúk vagy lányok, csak tudják: minden, ami rombolja a hagyományos értékrendet, az nekik jó. A romlás apostolai ők, akiknek mennél rosszabb, annál jobb – ezért látjuk, hogy olyan nekik a két háború, mint eperszem a torta habján. 

Fáradtan hallgatom a lelkészt, aki először a magyar kormány családtámogatási programját méltatja, majd így szól, vélhetően elsősorban a fiatalokhoz: „Kérlek titeket, amikor felépítitek a házaitokat, ki ne hűljön a szívetek. Mert akkor házaitok lesznek, de nem lesznek otthonaitok.” Felkapom a fejem, figyelem, amint folytatja a prédikációt. A bibliai időkből idéz, a királyról beszél, akinek több száz ágyasa és felesége volt, mégis mélységes örömtelenségben élt, mert a szívében lévő űrt mindaz nem tudta betölteni, amit 300 feleség és 200 ágyas nyújtani tudott. „Hiába vannak a díszes falak, a gazdagság, ha elveszíted Istent, akkor mindent elveszítesz. Ha valaki eszénél marad, miközben csúcsra járat mindent és élvezi az élet örömeit, nőket, ételt, italt, utazást, akkor egy idő után kívülről látja önmagát és rájön arra, hogy mindez mit sem ér. Ahhoz, hogy otthonod legyen, helyes értékrendre van szükség, mert az otthonteremtés igazi művészet.” 

Nekünk Fejér vármegyében elég jó dolgunk van, már ami az anyagiakat, a beruházásokat, a munkahelyeket illeti. Máshol azonban valóban bőven akadnak bajok, melyeknek gyökerei évtizedekre, sőt, évszázadokra nyúlnak vissza. Mert kár volna el nem ismerni, amit amúgy is mindenki tud, hogy Magyarország elmaradott vidékeit elsősorban cigányok, romák lakják (a két kategória nem feltétlenül fedi egymást, de ezt most hagyjuk). Amíg támogatásuk kimerült a segélyezésben, az csak konzerválta a problémát, amióta munkához is köti az állam a segítségnyújtást, egyre többen dolgoznak a rászorultak közül. Az eredmény? A szakadék nem mélyül tovább, de létezik. Jó példa erre az egyébként festői Ormánság, ahol én magam is bejártam az egyszer már kihalt falvakat. Ott régen, valamiféle kényelmi és örökségvédelmi okok miatt divatba jött az egygyermekes családmodell. Egykézésnek hívták, amelynek sok lány és asszony esett áldozatul a titkokban és szakszerűtlenül elvégzett terhességmegszakítások miatt. De az csak a közvetlen életveszteség volt, a hosszabb távú következmények sokkal súlyosabbak lettek. Az egyház – egykor református vidék volt – megpróbálta észhez téríteni az embereket, de a lelkészek hiába prédikáltak. Akadt olyan pásztor, akinek még a házát is felgyújtották. 

A következmény? Idővel annyira lecsökkent az őslakosság létszáma, hogy a megmaradtak is menekülésre adták a fejüket. A házakba pedig egy olyan, híresen gyermekszerető népcsoport tagjai költöztek be, akiknek eszükbe sem jutott az egykézés: romák, cigányok. A magyarok aránya egyes térségekben visszafordíthatatlanul 87 százalékról 20 százalékra csökkent, bár ez bizonytalan adat, ennél lehet jobb, és rosszabb is a helyzet. 

Ha tehát valaki arra kíváncsi, mi a különbség a halál és az élet kultúrája között, mire vezet az önfeladás, az egykézés, a család megtagadása és a mindent megengedő, a jövőt a jelenért áruba bocsátó szemlélet, elég egy kirándulást tennie az Ormánságba. És ne tévedjünk: pontosan ez történik nagyban Nyugat-Európában is, ahol a nyugati jóléti társadalmak több szempontból széthullóban vannak, de legalábbis hajójuknak recseg már minden eresztéke, miközben egy agresszív, finoman szólva nagycsaládos, roppant erős identitással és vallási hevülettel rendelkező kultúra lassan, de biztosan elveszi az életteret. Múzeumba száműzi a hagyományokat, jogszabályba, majd törvénybe iktatja a maga középkort idéző szokásait. Nem tudom, túl vagyunk-e már azon a ponton, ahonnan nézve a folyamat már visszafordíthatatlan, de az nyilvánvaló, hogy megölt vagy meg sem született gyermekekkel nem lehet megvédeni sem a házat, sem pedig a hazát.