Önkiszolgált karácsony

Amikor a mögöttünk hagyott év utolsó napjainak egyikén a dolgom besodort egy nagyáruházba, ugyanazt láttam viszont, mint amiről korábban jegyzetet írtam a FEOL-nak. Az egyetlen pénztárnál, ahol élő ember dolgozott, hosszú sor kígyózott, nyilván azért, hogy a kialakult helyzet az önkiszolgáló pultokhoz terelje a vásárlókat. Egyetlen pohár tejfölre volt szükségem, de azonnal feladtam a próbálkozást, korábbi tapasztalataim miatt kifordultam az üzletből, hogy keressek egy másikat, olyat, ahol nem kell produkálnom magam, kiszolgáltatva a technikának, mert ha az cserben hagy, következnek a zavarba ejtő, megalázó pillanatok.

Tudom, nem vagyok egyedül az ellenszenvemmel, hiszen a legtöbb olvasói reakciót éppen az említett jegyzetemben megfogalmazott véleményemmel provokáltam ki az egész elmúlt esztendő során, pedig írtam én migrációról, háborúkról, szexuális szélsőségekről, Európa nagy tévedéseiről és hazaáruló politikusokról is elég rendesen. Egy idős olvasónk például írásomra reagálva a következő történetét osztotta meg velem, idézem…

„Nagy érdeklődéssel olvasom minden cikkét, így a november 23-án megjelentet is, amely a nagyáruházakkal kapcsolatos tapasztalatairól szól. Én is végig jártam a megpróbáltatásokat az adott áruház önkiszolgáló pénztárában, azzal a különbséggel, hogy akkor egyetlen élő emberes pénztár sem működött, így ugyanúgy beálltam a sorba, mintha az élőnél álltam volna. Más problémám merült fel egyik barkács áruházban. Az internetes rendelésem egy 1 kilós áru volt, áruházi átvétellel. Az átvételnél kiderült, hogy 600 forint úgynevezett áru összekészítési díjat számoltak fel azért, hogy valaki a polctól elvitte a pénztárig. Még érdekesebb volt egy másik rendelésem ugyanott, amelyben 4 db 22 kilós betonelemet rendeltem, szintén áruházi átvétellel. Odaérkezésemkor a kezembe nyomtak egy szállítókocsit, hogy menjek el a külső tárolótérbe, hozzam el a pénztárhoz, mert pillanatnyilag nem akadt ehhez emberük. Felpakoltam, elvittem (80 évesen ez nem volt könnyű) és meglepetésemre persze a 600 forint áru összekészítési díjat felszámolták. Reklamálásomra közölték, hogy a számla automatikusan így készül, nem tehetnek semmit. Én sem mentem többet oda, hátha behordatják velem a kamionról az újonnan szállított árut a boltba, hogy utána megvehessem.”

Az állandó fogyasztásra szoktatott társadalmak tehát újabb változásokat élnek át, és a folyamatnak még messze nincs vége. Nem tudjuk, hová vezet minket ez a felfogás, mennyire hajlandók és képesek az emberek megszokni, hogy a telefonos ügyfélszolgálatoknál csak nagy türelem és jószerencse után lehet valódi ügyintézővel beszélni, olyannal, akiben vér folyik, és akiben még akad némi együttérzés. Nem tudjuk, az áruházláncokban még hová fajul az ötlet, hogy saját magunknak kell megdolgozni azért, hogy hasznot könyvelhessen el a nagykereskedő. Ez a jelenség eddig talán még soha nem volt annyira taszító, mint ezen a karácsonyon. Amikor már amúgy is egyre kevesebben vannak közöttünk olyanok, akiknek az ünnep nyugalmas napokat, csöndet megtörő halk énekszót és éjféli harangzúgást, meghittséget ­– egy másik ember szeretetteljes, vagy éppen segítőkész társaságát jelenti. Attól tartok, egyre inkább ezek lesznek a mi világunkban az igazi hiánycikkek, miközben müzlis dobozból, mosóporból, vagy éppen teljesen felesleges ajándékokból egyre szélesebb a választék.