Még egyszer Lukács Lászlóról

Elbúcsúztunk a jeles néprajztudóstól, a népszerű embertől. A temetésén szinte minden elhangzott róla. Emberi pillanatok, család, múzeum, város, Zámoly, alapos műveltség és tudás. S milyen jellemző, hogy az egyetemes imahéten temettük katolikus szertartás szerint a Budai úti református templom urnatemetőjében…

Szóval elhangzott szinte minden. De hadd egészítsem ki azzal, ami kimaradt. Például azzal, hogy éppen a Hírlap hasábjain olvashattunk tőle tavaly egy sorozatot a 200 éve született Petőfi Sándor életének szűkebb hazánkhoz kötődő mozzanatokról, emlékekről. Mindent tudott, amit tudhatott ebben a témában. Hiszen mindig alaposan felkészült abból, amihez fogott. Az irodalomból is.

Könyvet írt „Csokonai a néphagyományban” címmel, de foglalkozott a kápolnásnyéki Vörösmarty Emlékház történetével is. Érintette mindig a nagy költőkhöz fűződő verseket, műveket is, bár inkább azok hátterét világította meg.

Gyakran kértem szereplésekre olyan alkalmakkor, amikor egy-egy költő életművének szenteltünk konferenciát. Sosem mondott nemet. Legutóbb tavaly, amikor Petőfi emlékülést rendeztünk a Szent István Hitoktatási és Művelődési Házban. Emlékszem, hogy milyen nagyívű és szerteágazó előadást tartott. Akkor láttam életében utoljára, augusztus végén…

És emlékszem arra a zámolyi eseményre is, amely a református templomban zajlott, és amelyen a másik két falubeli híresség, Csoóri Sándor és Csanádi Imre munkásságát idéztük meg. Ő Csoóri és a néprajzi forradalom címmel tartott előadást, s ennek szövege az elmúlt esztendőben meg is jelent a konferencia előadásait tartalmazó kötetben, a Csoóri Sándor Társaság kiadványában. Ebből idézek néhány szót: „…Közel járok az igazsághoz, ha feltételezem: Csoóri Sándor gondolatai, esszéi, közéleti szereplése is megerősítették azt a felfogásunkat, hogy a néprajz a Rajnától keletre a nemzeti-kulturális gondok, sorskérdések megértésének, megoldásának elősegítésére különült el a tudomány rendszerében…”

És emlékszem arra, amikor vendégem volt a Vörösmarty Rádióban élő adásban, és szólnom kellett neki, hogy mennyi időnk van az interjúra… Hiszen óriási tudását alig lehetett zabolázni!

S most, hogy lezárult élete, egy különös találkozásnak lehettem részese. Naponként elhaladtam az Országzászló téri múzeum épülete előtt, és láttam, hogy fújta a januári szél a fekete lobogót. Egyik nap jött velem szembe özvegye, Demeter Zsófia, és éppen a zászló alatt ejtettünk néhány szót Laci utolsó napjairól…

Nagyon szomorú, hogy a betegség legyőzte ezt a csodálatos embert.