György Oszkár emlékére

A két világháború között élt Székesfehérváron egy kiváló középiskolai tanár, aki a magyar nyelvet és irodalmat, valamint a franciát tanította a gimnáziumban. György Oszkár azonban azon pedagógusok közé tartozott, akik nemcsak a katedrát tekintik az ismeretterjesztés és a tanítás terepének. A Nyugat köreihez közel álló írástudó költőként és műfordítóként és jeles érdemeket szerzett, a Radnóti Miklóséhoz hasonló tragikus haláláig.

Eredeti nevén, Groszmann Györgyként 1882. december 27-én született Budapesten, és 1944-ben Auschwitzban halt meg, a fasizmus áldozataként.

Budapesti és párizsi egyetemi tanulmányai után több munkahelye volt, és 1920-tól húsz éven át a székesfehérvári reálgimnáziumban tanított. Hogy milyen tanár volt, arról később híressé vált tanítványainak egyike, a nagy színművész, Gábor Miklós 1997-ben így vallott e sorok írójának egy interjúban: „…ha jól emlékszem, Babits Mihály vagy Kosztolányi Dezső írt a verseiről kritikát, és neki is jelentek meg a Nyugatban írásai. Természetesen ez nekem, a fiatal diáknak nagyon imponált, és büszke voltam arra, hogy ő az én tanárom. Ezen kívül abban is biztos vagyok, hogy szellemileg kötött az ő alakjához sok minden. Arra is emlékszem, hogy egy novellámat odaadtam neki, és akkor nagyon részletesen, nagyon komolyan foglalkozott velem. Úgy él emlékeimben, mint egy nagyon komoly ember, aki igazi úriember is volt. Szívesen emlékezem rá, persze tragikus sorsa megdöbbentett. Tudjuk, hogy a második világháborúban elhurcolták a zsidó származású György Oszkárt is, és onnan nem tért haza.”

S hogyan milyen költő és műfordító volt György Oszkár, azt leginkább a fiatal irodalomtörténész, a Székesfehérvárhoz ugyancsak kötődő Sebők Melinda jóvoltából tudhatjuk meg. 2011-ben az Argumentum Kiadó gondozásában megjelent A Nyugat árnyékában c. kötete, majd ugyancsak ő írta meg az In memoriam György Oszkár c. könyvet is. Igen fontos a 2011-es kiadvány is, amelyből jó látszik a költő és műfordító hovatartozása, a legnagyobbakhoz, Babits Mihályhoz, Kosztolányi Dezsőhöz vagy Tóth Árpádhoz fűződő szellemi viszonya. A másik kötet ebből a szempontból is hozott jelentős adalékokat. A monográfus érdemei közé tartozik, hogy a szuverén és egyéni hangú alkotót is fölmutatja. Természetesen arról is olvashatunk nála, hogy Baudelaire híres művének ő volt az első itthoni fordítója, ám ő még A rossz virágait jegyezte címnek, szemben kortársaival, akiktől később az egyébként jobban hangzó A romlás virágait kaptuk. Babits egyébként György Oszkárt igencsak méltónak tartotta eme feladatra. Sebők Melinda szerint is olyan fordító volt ő, akinek lírai eszközei szerencsésen simultak hozzá a nagy francia szimbolista költő érzékeihez. Tömör és fontos műfordítás-elemzésekkel igazolja, hogy ez a tevékenység gazdagította a költői munkásságot is. Egy magányos, zárkózott, érzékeny és művelt írástudó portréját rajzolja meg a szerző, jó arányérzékkel. Nem méretezi túl alanya szerepét, reálisan, mértéktartóan láttatja értékeit és korlátait. Kutatói alázat jellemzi A Nyugat árnyékában és az In memoriam György Oszkár íróját is. Minden idegszálával arra törekszik, hogy a kevésbé ismert és emlegetett alkotóra irányuljon az olvasók és a szakma figyelme.

Az In memoriam György Oszkár tovább árnyalja és gazdagítja az összképet. Nemcsak kiváló elemzéseivel, hanem számos olyan mű kézírásos és nyomtatott közlésével is, amelyek eddig hozzáférhetetlenek voltak. Ahogy az alcímben is olvashatjuk, a szerző az anyagot egyben sajtó alá rendezte, a tanulmányokat írta és a kéziratokat válogatta. Így kívánja a „feledés homályából” kimozdítani az életművet, ha nem is minden előzmény nélkül, hiszen pl. 2003-ban Szentimrey-Vén Dénes szerkesztésében Székesfehérváron megjelent az összegyűjtött versek első kötete. Ám kétségtelen, azóta sem került be igazán György Oszkár tevékenysége irodalmunk vérkörébe. (Életében egyébként három verskötetét adták ki: az In memoriam-ot 1911-ben, a Titok címűt 1926-ban és A végtelen fasort 1930-ban.)

Sebők Melinda a többek között igen fontos adalékokat közöl a költő és Babits Mihály párbeszédéről, kapcsolatáról. Elbeszéli kettejük kapcsolatának történetét, az 1901-es kezdeteket a budapesti egyetemen, ahol magyar-francia szakosok voltak. Mindkettejükre erősen hatott például a Négyessy-stílusgyakorlatok szabad légköre, a pezsgő szellemi élet. Szoros kapcsolat alakult ki közöttük, és ez hosszú időre meghatározta a dolgok alakulását. Izgalmas a levélváltásuk is, s az sem mellékes, hogy viszonyukból nem hiányzott a kölcsönös kritikai látásmód sem. Később ugyan eltávolodtak egymástól, ám kétségtelenek a hatások. Persze az is szerepet játszhatott mindebben, hogy György Oszkár székesfehérvári tanári munkája némiképp kisebb elszigetelődést is eredményezett. Egyébként is hajlott a magányra, a fájdalom és a halál élményének megragadására. „Mire a Nyugat befogadta, addigra a történelmi viszonyokból fakadó fenyegetettség árnyékolta be pályáját.”- írja Sebők Melinda.

Álljon itt végül egy részlet a Babits emlékére írott Mindvégig c. szonettből:… ”Nem volt már hangod és nem volt ízed, / ő volt a kenyered, borod s vized, / s tudta, hogy az ő életét viszed. // De nem tudott annyit takarni kéz, / amennyit tépni s hasítni kész az / idegen és messzi, messzi kés.”