Harc az önálló nemzeti akarat elnyomása ellen (galéria, videó)

Az Aberdeen felé induló vonatban bőven akad hely. Nézelődnék, de mivel már besötétedett, nem látok semmit az ablakon keresztül, pedig lenne bámészkodni való bőven, hiszen a tengerpart ezen a vidéken különösen tele van csipkézett, vadregényes sziklákkal, nekirohanó morajló hullámokkal, olyan kápolnákkal, hogy láttukra szinte hallom a dudaszót – ám mindezt itt és most elrejti előlem a köd és a koraest. Két nemzeti viseletbe, azaz kiltbe, skótszoknyába öltözött derék helybéli foglalja el tőlem átellenben, a folyosón túl lévő két ülést, derekukon ott a jellegzetes tarisznya, sapkájuk, cipőjük is olyan, mint amilyennek lennie kell. De nem whiskyt vagy sört isznak, inkább egy üveg vörösbort vágnak ki maguk közé a kis vasúti asztalkára, és mire másfél óra múltán begördülünk az Északi-tenger olajtermeléséből élő kikötővárosba, már nyoma sincs az üvegben semminek. Kihúzom magam, ez nemzeti büszkeség a bor mellett.

Arra gondolok, mennyire fontos és természetes náluk is a hagyomány, a jelkép és a viselet, azaz maga a skót nemzeti identitás. Aztán eszembe jut: ha két magyar felülne egy fővárosi villamosra betyár viseletben, biztosan gúny tárgyává tenné őket valamelyik libernyák értelmiségitől feltüzelt nyikhaj, egy olyan, akinek – legújabban, vagy ismét –, egy Péter nevű politikai pszichopata lett a példaképe. Ilyen ellenfelek jutottak nekünk.

Az igazság az, hogy a legtöbbünknek – mindazoknak, akik nem egyetemen tanultak történelmet –, a skót nemzeti szabadságharcot Mel Gibson Rettenthetetlen című filmje hozta közel annak idején. Értékes alkotás lett a nyíltan vállalt kereszténysége miatt kiközösített ausztrál színész munkája azzal együtt, hogy nem stimmelt a harcosok ruhája: ugyanis olyan kiltet, amit az útitársaimon is láttam, nem hordhattak még akkor, hiszen a plédszerű viselet csak a 16.-17. században terjedt el arrafelé. William Wallace története pedig sokkal korábbi. De ez a nagy lényeget tekintve tökmindegy.

Mert ne szaladjunk ennyire előre. Ott vagyok, ahová sok éve vágytam: Skóciában, a szélfújt, szellemi értelemben ma is druidák uralta Felföldön. Egy igazi halászfaluban igazi kocsmát akarok látni, és lám, a szaglásom nem hagy cserben – hiszen vidéki hírlapíróként több évtizeden át csiszoltam ezt a tudásomat szép hazámban –, ezért gyorsan találok is ilyet. Éppen olyan, mint amit elképzeltem. Feltűnően régóta semmit sem költöttek a berendezésre, mert ez nem afféle turistáknak való, elegáns pub. A szőnyeg fényesre kopott, majdnem minden szék másik fajta, a pulton az előző estéről még ott maradtak a használt poharak és a takarítószerek, a tévében egy futballmérkőzés képei villódznak: hajrá, Aberdeen! Tényleg, mintha otthon lennék, csak nálunk másik a csapat. Nálunk hajrá a Vidi!

Mindössze ketten vagyunk vendégek, de aztán a skót felföldi – egy piros arcú, vörös hajú igazi highlander – biccent és magamra hagy a tulajjal. Akitől szigorúan azt a sört kérem, amit a helyiek isznak, és nem csalódom: kevés szénsav, sok erő és áttetsző, karamell színű ser ad bátorságot a holnaphoz. Nem lep meg, amikor a kocsmáros kisvártatva mellém telepedik beszélgetni. Finoman szólva erősen és egyre inkább töröm az angolt, ő pedig még jobban a magyart, de néhány alapvetést azért így is megfejtünk egymás életéből. Látom, hogy furcsán áll a keze, félre görbült a szája: ezek egy szerencsésnek mondható szélütés nyilvánvaló nyomai. Amikor megtudja, hogy magyar vagyok, azonnal az ukrajnai háborúra tereli azt a kevés szót, amit használni tudunk, hiszen neki onnan nézve már majdnem frontvonal vagyunk. És mint kiderül, a nőt, aki utoljára elhagyta (talán ezért volt a szélütés) Olgának hívták és orosz.

Örömmel nyugtázom, hogy a tulaj egyáltalán nem osztja az ukránbarát brit álláspontot, és erre személyes oka van. Elmeséli, hogy Olgát, orosz barátnőjét sokat zaklatták, még az utcán is megjegyzéseket tettek rá, és ezt ő ki nem állhatta. Elmondom, hogy kilencszer jártam a háború kitörése óta Ukrajnában, főként Kárpátalján, és nem úgy fest ez a szomorú történet, ahogyan azt a nyugati média mutatja. Hümmög, aztán témát vált, elmondja, hogy egyedül vezeti a kocsmát, aminek ugyan csak tizenöt éve tulajdonosa, de amely már 1860 óta oltja a kis skót halászfalu népességének szomját. Nem akarom megsérteni, ezért még kérek egy whiskyt, de nem az ismert márkák közül választok, szigorúan helyit kóstolok meg ebből is. Kis pohárban teszi elém a füstös italt – már a mozdulata is olyan, mint egy öreg álom –, és vizet löttyint rá. A sirályok egymás szavába vágnak odakint, mi magunk hallgatunk, ez könnyen megy mindkettőnknek, csak a magunk mögött hagyott évek emlékei viaskodnak gondolataink szorítójában. Az ablakon át a tengert nézzük, a kihalt utcákat bámuljuk, aztán észreveszem, hogy a tulaj, aki skót, de ugyanúgy lehetne egy pákozdi magyar is, feltápászkodik és magamra – sorsomra – hagy. Figyelem, amint távolodik és Churchill utolsó szavai jutnak eszembe. „Unom az egészet”, mondta állítólag, mielőtt végső kómába esett volna.  

Dunnottar vára olyan, mint egy film díszlete, vad és mégis romantikus szikladarab a fehéren habzó tenger és a bolond festő ecsetjére való északi ég között. Olyan, mint maga a skót és a magyar történelem, ellentmondásokkal, vérrel, veszteséggel és dicsőséggel átitatott. Olyan, mint bármelyik bátor és sokszorosan elárult nép története, olyan, mint a miénk. Dunnottar romos várát Stonehaven kikötőjétől egy háromkilométeres sétával lehet elérni, de közvetlenül a középkori erődítmény mellett is nagyjából üres a parkoló. Ott mindjárt áll egy tájékoztató tábla, amely eligazít a legfontosabb tudnivalókról. Felszakítom az emlékezés képzeletbeli fátylát, miközben fülem mellett fütyül a szél.

Az egész építmény egy 440 millió éves sziklaképződmény tetején dacol az idővel és az isteni elrendeléssel. (Amikor ilyen számokkal szembesülök, mindig eszembe jutnak beszélgetéseim teológus barátaimmal a Föld teremtésének idejéről. Mert oké, hogy a bibliai időt másként kell számolni: no de ennyire?) Az Aberdeeni Egyetem régészei szerint valamivel a romvártól északra akár már évezredekkel Jézus előtt állhatott egy pikt erőd. A kereszténység Szent Ninian misszionárius személyében 400 körül érkezhetett meg a vidékre, akkor kezdődött meg a térítés. Ez persze a vikingeket cseppet sem zavarta abban, hogy 900-ban éppen Dunnottarnál öljék meg II. Donald skót királyt. A hely első írásos említése azonban ennél korábbi, hiszen az Ulsteri Évkönyvekben írnak egy 681-ben itt lezajlott ostromról. Aztán 1297-ben jött az általam már felemlített William Wallace (20. századi alakja Mel Gibson) és a függetlenségi háború. A skótoknak sikerül megverniük az angolokat a festői helyen magasodó erődítményben, de mivel azok korábban végig gyújtogatták és a gyilkolták a környéket, Wallace nem bánt velük kesztyűs kézzel. Miután azok bemenekültek a templomba, rájuk gyújtották azt, akit pedig kívül találtak, azt letaszigálták a sziklafalakon túl, a sós víztől habzó szakadékba. De a hadiszerencse forgandó: a második függetlenségi háborúban az angolok ismét elfoglalták a tizenegy különálló épületet számláló Dunnottart, amely ötven méterrel magasodik az Északi-tenger fölé.

Mindig fontos katonai pontnak számított, hiszen elhelyezkedése miatt a helyőrség egyrészt figyelni tudta az északra tartó hajókat, másrészt ellenőrizte az utak forgalmát is. II. Eduárd angol király a skótok elleni háborúja során megerősítette a védműveket, amiket aztán a skótok ismét leromboltak. Dunnottar sztorija 1651-ben az angolok elleni további összecsapásokkal folytatódott, amikor a skót koronázási jelvények után kutatva megostromolták a várat. Mindössze hetvenen védték az erődítményt, de közülük négynek sikerült a kincseket átmenekíteni az angol ostromgyűrűn. Harmincnégy év múlva egy felkelés után százhuszonöt férfit és negyvenkét nőt zártak Dunnottar kazamatáiba, mert elutasították a király egyházakon túlmutató hatalmát. Huszonöten megszöktek, ketten lezuhantak a sziklákról, tizenöt menekülőt ismét elfogtak, a többiek hűségesküt tettek. Azokat, akik nem haltak meg a börtönben, Indiába vitték, ahol aztán betegség végzett velük.

Látszólag sötét idők lenyomatai ezek, melyeket az idegenvezetők borzongást keltve idéznek fel az évente érkező turisták százezrei előtt. A múlt és Krisztus keresztjének tisztelete, a függetlenség vágya, a nemzeti érzelem, a hagyományok, William Wallace és persze Mel Gibson nélkül nem létezhetne a mai Skócia, mint ahogyan nem létezhetne Dunnottar vára sem a morajló hullámok felett. Minden európai nemzet közül mi magyarok olvassuk ennek legjobban az üzenetét.