Lehetőség egy jobb életre?

A székesfehérvári Kríziskezelő Központ, azaz a Sörház téri hajléktalanszálló központjában vagyunk. A 68 éves Ágit és a 30 éves Patríciát Bálványossy Petra, a Kríziskezelő Központ munkatársa, az Arconic támogatás esetmenedzsere kíséri. Beszélgetni gyűltünk össze, mert ők szívesen mesélnek, én pedig kíváncsian hallgatom őket arról, hogyan is kaptak lehetőséget egy jobb életre. Nem véletlen e megfogalmazás, a pályázatnak is ez a címe – Lehetőség egy jobb életre -, melynek keretében a hajléktalanlét közelébe sodródott emberek élete fordulhat jobbra a támogatásnak köszönhetően. Ági és Patrícia hálásak segítőiknek – egyértelműen ezért mondják el történetüket, kendőzetlenül. Nem a tanulságért, nem a jó vagy rossz példa okán, csak azért fontos e társadalmi periférián élő nehéz életek bemutatása, hogy lássuk: az ’elrendeltetettnek’ hitt helyzetekben is mindig van, lehet egy jó adag sorsszerűség, szerencse, akarat. És ha ez összefogással párosul, akkor az valóban lehetőség egy jobb életre. Zsabka Attila, a központ igazgatója mesélt először arról, hogy az Alba Caritas Hungarica Alapítvány pályázott a Székesfehérvári Kríziskezelő Központ „Lehetőség egy jobb életre” című pályázatára, melynek keretében, az Arconic Alapítvány támogatásával több mint 8 és fél millió forint összeget fordíthatnak a programra. Ez a különleges támogatás adott lehetőséget arra, hogy bepillantsunk olyan emberek életébe, akik csendesen küzdenek a mindennapokban, akik mellett ezer s ezer alkalommal megyünk el egy nap, nem is gondolva arra, honnan jöttek, mit cipelnek magukkal.

De most itt vannak. Ági azzal kezdi, nagy segítség neki, hogy bent lehet ebben a programban. Egy szívműtétet követően kapta a hírt, hogy már nem dolgozhat – legalábbis abban a környezetben nem, ahol eddig, mert az egészségi állapota miatt nem bírná. Gyári, majd konyhai munkás élet után, kényszerűségből, de a nyugdíj határán kellett kitalálnia valamit, hogy ne kerüljön utcára. Albérletét ugyanis a nyugdíjból nem tudta volna fizetni.

- Egy ideig a családomnál éltem, de az is nagyon szűkös helyzet volt, így egészségi állapotom alapján egy idő után szociális bérlakáshoz jutottam – meséli. Egyedülállóként a mindennapok még így is nehezen teltek: az ebédet éppen ezért a Kríziskezelő Központból kapta, ahol találkozott Petrával. A központ munkatársa tizennyolc évnyi szociális tapasztalattal a háta mögött, sok ezer sors és élet ismerőjeként hamar érezte, hogy Ági olyan ellátottjuk, aki ebben a programban is megállná a helyét. Ezt már ő maga mesélte:

– A programban olyan emberek vesznek részt, akik a látókörünkben vannak vagy éppen az intézményből kikerültek már. A párok előnyt élveztek, de ha maradt hely, akkor a nehéz helyzetben lévő egyedülállók is lehetőséget kapnak benne. Már a második évünk ebben a programban, melyben vannak régi és új támogatottak is. A támogatások jelenleg augusztus 31-ig járnak.

Ági egy kis garzonlakásban kezdhetett új életet, melynek bérleti díját kifizeti a program. De ezen kívül sok minden jár még mellé: tisztasági csomagok, pár havonta telefonfeltöltés, buszbérlet, továbbképzési támogatás, kerékpár használati lehetőség, időnként élelmiszercsomagok és pszichológus. Ez utóbbira, mint kiderült, minden ellátottnak nagy szüksége van. Ági is mindig várja a találkozásokat. – Jó kibeszélni valakivel a dolgokat – vallja be.

A program lényege egyébként nem csak az, hogy a nehéz helyzetben kapjon valaki támogatást – inkább az, hogy amíg ezek a források járnak, legyen lehetősége az ellátottnak új szemléletmódot kialakítani, tartalékokat képezni, gyűjteni – erőt és anyagiakat egyaránt -, hogy a program után se essen vissza a gödör mélyére. Ági is ezt teszi, s noha még mindig napról napra próbál boldogulni, azért már a jövő évre vonatkozóan is vannak álmai. Fennmaradni, fizetni a számlákat, segíteni a gyerekek, unokák körül s talán meglátogatni a fiát külföldön.  

Patrícia fájdalmas, nehéz élettel a háta mögött ül most itt a fehérvári hajléktalanszállón. A hosszú sötét hajú fiatalasszonyon nem látszik, de az asszonyi sors nehézségei igencsak kijutottak neki. Tizennégy éves anya szülte egy távoli kis őrségi településen, nagyszülők nevelték, és ő is hamar férjet „kapott”. Első házasságából gyermeke született, majd jött egy kínkeserves válás, a gyermekének felügyelei jogai az apához kerültek. Második társa, férje révén ment el otthonról, közben pedig két babájukat veszítették el.

– 5 ezer forinttal jöttünk el a nagyvilágba, s nem tudtuk, hogy hova. Olyan helyeken laktunk, ahol se víz, se villany nem volt, de nem érdekelt, mert a babám elvesztése miatt olyan fájdalmat éreztem – meséli. – Fehérváron talált állást a férjem, de lakni még nem tudtunk sehol. Ez egy hideg májusi napon volt, így mindenképpen találnunk kellett szállást. Hogy a sors vagy mi lehetett, nem tudom, de találkoztunk a férjem egy ismerősével, aki egy átmeneti szállón lakott korábban, ő mondta, hívjuk fel a szállást. Megtettük, mehettünk is volna, de orvosi papírt kellett szereznünk, hogy egészségesek vagyunk, mehetünk közösségbe.

Hogy ezt hogyan tudja megtenni egy őrségből ideszakadt pár, elképzelni is nehéz. De Patrícia kitartását és erejét mutatja, hogy megcsinálta. Sok háziorvos elutasította, elküldte, ám a sokadiknál empátiára lelt. – Őszintén elmondtam neki, hogy ha mi most nem tudjuk igazolni, hogy egészségesek vagyunk, ma este már az utcán alszunk.

Így történt hát, hogy Székesfehérváron leltek otthonra. – Munkába álltunk, másfél év alatt kifizettünk minden tartozásunkat és még félre is tudtunk tenni. Szociális lakásigénylést is beadtunk, s kaptunk is. Petrával pedig úgy kerültünk kapcsolatba, hogy még az átmeneti szálló vezetője hívta fel ránk a figyelmét – emlékezik vissza Patrícia. Aki azt mondja, „még hosszú az út és rögös, de ahhoz képest, ahonnan indultunk, mindenképpen nagy az előrelépés”. Petra, a program vezetője ezt örömmel látja:

– A programban eleve olyan emberek vesznek részt, akik már megmutatták, hogy szeretnének tenni magukért. Minden erőforrást a felé fordítunk, aki szeretne magáért és a társáért tenni. Azért, hogy kikerüljön az intézményrendszerből és önálló lakhatását minél tovább fenn tudja tartani. Azt gondolom, ez a jövő: célzottan adni támogatást azoknak az embereknek, akik tényleg tudnak ezzel élni.