„Nem néztük a ruhát, de észrevettük, kinél nincs uzsonna”

A Ratkó-korszak első gyermekei, tizennyolc egykori osztálytárs és hét hozzátartozó jelentős évfordulót ünnepelt néhány nappal ezelőtt a Fejér vármegyei községben. Két osztályban tanultak annak idején az 1950-es születésű kisdiákok: együtt valamivel félszázan lehettek, de kapcsolatuk – már persze azoké, akik még együtt lehetnek velünk – azóta is szoros. Az első húszéves találkozót 1984-ben szervezték meg, azóta ötévente megismételik az együttlétet, s ezek hangulata barátságot, összetartozást bizonyít.

– Ezek a rendszeres találkozások a múlt emlékeiből táplálkoznak, a múltból, amit a szeretet éltet – mondta a FEOL-nak Soósné Takács Lídia: ő volt az, aki a többieket köszöntötte az eseményen. – Egyformán ismertük egymás lelkét, adtunk annak, akinek kevesebb jutott. Akármelyik családhoz mentünk tanítás után, kaptunk pattogatott kukoricát, kukoricaprószát, töltött káposztát. Általában miután hazamentem, megtanultam a leckét, aztán indultam a kecskét legeltetni, de a tankönyv gyakran még akkor is a kezemben volt. Segítettünk egymásnak, de közben tanultunk, minden percünket lefoglalták a tennivalók. Amikor édesanyám szilvalekvárt főzött, mindig vittem belőle olyan kis társaimnak, akik ilyet nem tudtak otthon fogyasztani. Nem néztük egymás ruházatát, de azt mindig észrevettük, hogy kinek a kezében nincsen uzsonna.

Olvasom Soósné Takács Lídia köszöntőjét, amit a többieknek ott és akkor a helyszínen elmondott: „Kedves osztálytársaim! De jó, hogy eljöttetek! De jó, hogy itt vagytok! Valamikor réges-régen, ifjúságunk idejében ragyogó volt minden álmunk, felhőtlen a boldogságunk. Iskolába együtt jártunk, csak a szépre, jóra vártunk, nem gondoltunk még múltra, indultunk az életútra. Azt gondoltuk, hogy az élet mindig jó és mindig szép lesz, iskolánkat felkeressük, egymást soha el nem felejtjük. Aztán jöttek nehéz évek, bánatok és szenvedések, jött a munka, jött a család, és elfeledtük az iskolát. És ahogy az évek múltak, az emlékek megfakultak, de néha-néha találkoztunk. Találkoztunk ma is. Öröm ez a nap. Öröm, hogy megismerhettük ezt a gyémánt alkalmat. Köszönet a tanárainknak, hogy biztos tudásalapot adtak, a további építés már a mi feladatunk volt.

Az egyik pedagógus ott lehetett velük, a békés, hetvenen túli örökifjakkal. Nagy boldogságot jelentett számukra, hogy a szeretett Tilinger Katalin tanárnő megtisztelte jelenlétével az osztályközösséget. Ő annak idején már érettségi után, képesítés nélkül földrajzot tanított nekik, csak utána szerezte meg a diplomát. Sokáig a székesfehérvári Vörösmarty Mihály szakközépiskolát igazgatta, majd visszatért Dégre. De sokat emlegették Fehér László festőművész édesapját, Fehér Józsefet is. Egykori osztályfőnöküket, Szentes Dénesnét a negyvenéves találkozót követően keresték fel, örömkönnyekkel fogadta egykori tanítványait. „Hát eljöttetek utánam?”, mondta, és szinte sírt a meghatottságtól.    

– Mi még az a generáció vagyunk, amelyiknek a munkaszeretetét a politechnika órák csak jobban erősítették. Egyik tanítónk a saját házába vitt el minket, ahol a lányok sütni, főzni tanultak, de megmutatták nekünk azt is, miként kell takarítani, szőnyeget tisztítani. Amikor csúsztatott palacsintát készítek, ez mindig eszembe jut. A fiúk fúrás-faragással ismerték meg a szakmunka legalapvetőbb fogásait. Akaratban, cselekedetben kitartók lettünk. Június 1-én szép számmal összejöttünk az ország minden részéről, öröm övezte az együttlétünket. Az egyszerű gyermekkorra visszatekintve színesnek láttuk azt, csillogott a szemünk egy-egy történet hallatán. Felidéztük a gyerekkorunknak azt a szakaszát, amikor a tanévnyitókon a könyvekért ötven forintost nyomtak a szülők a kezünkbe. Amikor a tanárok tisztelete még természetesnek számított. Nálunk Dégen hatalmas szőlőgazdaság terült el, nyaranta reggel hétkor már a derekunkon volt a kötözőzsinór, és dolgoztunk egész nap, de örömmel tettük, mert minket nem kellett biztatni semmire. Minden nap segítettük a szüleinket, elmentünk a boltba vásárolni, csupa olyat, ami nem termett meg a kertben. Hajnalban már beálltunk a sorba a hentesnél, este vittük a csarnokba a tejet.

Soósné Takács Lídia egykori osztálytársai között akad ügyvéd, villanyszerelő, kőműves. Ő maga 1978-ban költözött Székesfehérvárra, a kórházban lett belső ellenőr, addig a dégi termelőszövetkezetnél könyvelőként dolgozott. Aztán a Vörösmarty Színház főkönyvelője lett. Rákérdezek, vajon köttettek-e házasságok az osztálytársi barátságokból?

– Igen, két leendő pár is ott és akkor, az iskolai évek alatt találkozott egymással, és később házasság lett a kapcsolatból. Minap, akik még megmaradtunk egymásnak, beültünk a padokba, és megtaláltuk egykori helyünket. De már minden olyan picinek tűnt felnőtt fejjel.