Nagy találkozás Szilágyi Tiborral

Ám a személyes találkozás vele – mindamellett, hogy megtiszteltetés – egy óriási élmény is volt. Évente többször is megfordul Dunaújvárosban. No, egyelőre nem vendégművészként, hanem barátként. A közelmúltban vele beszélgettem. 
Amikor a Szilágyi nevet beírtam a Google-ba, nem hozta fel egyből interjúalanyom, Szilágyi Tibor bibliográfiáját („Az nem létezik” – reagált humorral a művész úr), csak, amikor a keresztnevet is hozzátettem. Apropó, milyen viszonyban vagy az internettel, a közösségi médiával? 
– Pár évvel ezelőtt kaptam egy iPAD-et, azon mindennap megnézem a híreket. A Facebookon kifejezetten szakmai védelemből nem vagyok fönn. Van egy szűk baráti köröm, úgy 70-80 ember, óriási korosztályi szórásban, akikkel azonban rendszeresen tartom a kapcsolatot és összejárunk télen-nyáron. „Foglalkozási ártalomból” úgyis rengetegen ismernek, nekem nincs szükségem erre az önkifejezési formára, amit a Facebook nyújt – bár kétségtelen, csoda találmány. 

Társaságban volt szerencsém már többször is találkozni veled, azt látom, hogy rendre annak központi alakjává válsz. Erre születni kell, vagy a környezet hozza mindig? 
– Én egy jó hangulatú ember vagyok. Rögtön megtalálom a hangot az „utca emberével” is. Megmondom őszintén, egész életemben törekedtem arra, hogy a legkisebb embertől a legnagyobbig egyformán adjam meg a tiszteletet. Lehet egy vezető politikus egy fogadáson, de számomra ugyan­olyan fontos a színházi öltöztető és a takarítónő is. 
Szeretnek az emberek… 
– Azt hiszem, hogy így van. 
Egy panelkérdéssel „fűszerezném” a beszélgetést. Mennyire fontosak neked a díjak? 
– Megmondom őszintén, nekem sokat jelentenek. A szakmai és az egyéb kitüntetések is. Ezek nagyon megtisztelő dolgok. Ennek a csúcsa volt a Kossuth-díj, amit már több mint tizenöt éve kaptam meg, amikor már több mint 40 éve a pályán voltam. Ez a szezonom is már jóval túl van az ötvenediken. 
Hogyan készülsz egy szerepre – hiszen mindenkinek lehet valamilyen kabalája, esetleg rigolyája. Van-e valamilyen sztenderd dolog, vagy ez abszolút szerepfüggő? 
– Szerepfüggő, de sztenderd dolog is, hiszen ahhoz, hogy igazán jó legyen a produkció és eljöjjenek a nézők, abba rengeteg munkát kell beletenni. Olyan zseni nincs, aki azonnal tudja, mit kell mondani. Tehát ez óriási felkészülést igényel. Képzeld el, hogy ez alatt a közel hatvan (58 – a szerk.) szezon alatt – „én nagy vándorszínész vagyok” – több mint kétszáz színpadi szerepet játszottam el, amelynek a kilencven százaléka óriási főszerep volt. Életem első főszerepét 1965-ben, a kecskeméti Katona József Színházban még főiskolai hallgatóként játszottam el, Shakespeare Makrancos hölgyének Petruchióját, nagy sikerrel. Emellett rengeteget televízióztam, sokat filmeztem, főleg tévéfilmekben, de nagy mozifilmekben is. A Hideg napokban ’66-ban már olyan „istenekkel” játszottam együtt, mint a Darvas, a Latinovits, vagy a Szirtes Ádám, hogy a többiekről ne is beszéljek. Rögtön egy szerencsés, fantasztikus indulásom volt a pályámon. Szóba hoztad, hogy kabala…igyekszem mindig beletenni a munkát, mert én ezt komolyan gondolom. Évtizedeken keresztül játszottam együtt az ország legnagyobb színészeivel, Páger Antaltól kezdve Ruttkai Éván keresztül Gobbi Hildáig. Máshogy ezt nem is lehet és nem is szabad csinálni! 
Ma a fiatal színészeknek te vagy az igazodási pont. 
– Hát ezt nem tudom. Talán én is vagyok. Ezektől a „Csodáktól” megtanultuk azt, hogy ők a színházat „életre-halálra” gondolták: este héttől tíz óráig a partnered fontosabb, mint a családod, avval együtt, hogy nem akarod a családodat megsérteni. Kezdetektől törekedtem arra, hogy mindig komoly családi hátterem legyen. Több mint harminc éve élek boldog kapcsolatban, házasságban, e nélkül ez nem működne.

Forrás: Várkonyi Zsolt / duol.hu