Balett-táncos Arizonában, de tanít is

Nem jött be a dolog?
– Egy évig ott voltam a Vaganova Balettakadémiában, és nagyon jól éreztem magam, annak ellenére, hogy nagyon kemény volt. Azért az oroszoknál más világ van. A mesterünk simán bejött egy ostorral, ököllel ütött minket, néha kék, lila, zöld foltosak voltunk. Kívülről rosszabbul hangzik, mint belülről. Furcsa ezt kimondani, de szerettem az egész procedúrát, hiszen azért mentem ki. Úgyhogy nagyon-nagyon kemény volt, vérverejtékes, de megérte. Eredetileg nem ennyi időre terveztem, de végül úgy alakult, hogy hazajöttem családi okok miatt. Utána ki is tört a háború, így jobb is, hogy hazajöttem. 
A szükséges nyelvtudásod már megvolt?– Úgy mentem ki, hogy nem beszéltem semmit oroszul, de az év végére már elbeszélgettem a barátaimmal. A nyáron még utána fejlesztettem, mert akkor még terveztem, hogy visszamegyek, de végül úgy alakult, hogy nem. De igen, ott tanultam meg oroszul, a cirill betűket. Volt heti két vagy három oroszóránk, ahol a tanár nem beszélt angolul, hanem oroszul tanított oroszra. Sok mindenről fogalmam sem volt 13 évesen, hogy mit magyaráz, nem tudtam még úgy kilogikázni, úgyhogy nehéz volt. 

Meg tudod fogalmazni, hogy mit adott neked a Vaganova? Mennyivel vagy most több?
– Megtanultam egy olyan valamit talán, amit ha most még nem is tudok alkalmazni, de tudom, hogy bennem van. Például egy olyan mozgásvilág, egy olyan különleges elegancia, amely nehezen tanítható. Szerintem ezt ott kaptam, a cári környezetben, ami szerintem nagyon fontos. Karakterileg például. Ami mondjuk a színpadon sokkal kifinomultabb, puhább, talán kicsit hasonlít egy hercegi formára. Ezen még nagyon sokat kell csiszolni és nagyon sokat kell dolgozni rajta, hiszen még csak most végeztem a táncművészetin is, de érzem, hogy mondjuk öt-tíz éven belül ebből lesz majd valami. 
És ez nem létezik máshol, csak az oroszoknál?– Máshol is van, például Londonban a The Royal Ballet-ben is benne van ez a királyi vonal. Máshol is meg lehet egy-két helyen tanulni a világon. Lehet, hogy ez csak az én személyiségem, és az is lehet, hogy ez csak ott bontakozott ki, nem tudom pontosan, de onnan jött. 

Ha az ember eltölt valamennyi időt egy ilyen túlságosan is fegyelmezett közegben, akkor utána vagy nagyon szétcsúszik, vagy ezt viszi tovább. Te melyik vagy?
– Igazából idő nincs szétcsúszni. Most, hogy végeztem, megkaptam a diplomámat a Táncművészeti Egyetemen, volt körülbelül másfél hónap, ami pihenő volt. Azon gondolkoztam, hogy öt éve nem volt nyári szünetem, öt éve nem volt semmilyen szünetem, úgyhogy nagyon furcsa volt. Most volt egy kis összevisszaság, de igazából nincs idő. 

Amikor hazajöttél Oroszországból, hogyan folytatódott a történet?
– A Táncművészeti Egyetemen kaptunk egy új mestert, Bakó Mátét, aki nagyon sokat segített, fejlesztett minket. Aztán kaptunk még egy mestert az utolsó két évre, Medvecz Józsefet, aki szintén nagyon-nagyon sokat segített. Mivel az utolsó két évben már nem voltam teljesen jelen az egyetemen, lelkileg, mentálisan nagyon sokat segített, sokat beszélt velem. Tanácsokat adott, amikor hazajöttem a vizsgákra. Kicsit bonyolultan voltam akkor, dolgoztam, de hazajöttem Arizonából felkészülni a nagy vizsgákra. Három év után jelentkeztem egy nyári kurzusra Miamiba, ahova felvettek ösztöndíjjal. Jelentkeztem New Yorkba is, de oda nem vettek fel, és elment a kedvem egész Amerikától. Úgy gondoltam, hogy Miamit azért megpróbálom, legalább jól érzem magamat a nyáron, lazára veszem. De az első napokban annyira megtetszett az ottani hangulat, a gondolkodásmód, hogy elhatároztam: dolgozni fogok. Egyébként a harmadik–negyedik héten jelentették be, hogy felvesznek két-három embert, aki nagyon szépen dolgozik a nyári kurzuson, teljes ösztöndíjjal. Akkor voltunk ott 3-400-an magán a kurzuson. A három emberből az egyik én lettem végül, nagyon-nagyon odatettem magamat. Egy csoda volt, mert egyébként óvodáskoromtól kezdve Amerikában szerettem volna táncolni, vagy legalább egy ideig ott lakni. Úgyhogy visszamentem szeptembertől a Miami City Ballet-be, elkezdtem az évet. Ott egy teljesen új világ jött, megtapasztaltam az orosz módszer ellentétét, azt a gondolkodásmódot, hogy mennyire nyitottak, mennyire segítőkészek. Olyan lelki támogatást adtak mindenben, amit még soha nem kaptam sehol, annyira odafigyeltek ránk. Fantasztikus volt, ráadásul lehetőségem volt táncolni a nagy társulattal, ami Amerika harmadik legnagyobb balett-társulata. Az esetleges sérülések miatt a legjobb diákokat berakták másodszereposztásba, hogy legalább betanuljuk. Éppen lesérült valaki, és engem raktak be helyette, úgyhogy az egész iskolából csak én táncoltam az egyik komolyabb szerepet a darabban. Az volt az első olyan pillanat, amikor a színpadon annyira meghatódtam, hogy bekönnyeztem. Annyira csodálatos volt az a színpadi világ, hogy az emberek állva tapsolnak, telt ház, több ezer ember, a legtehetősebb emberek gyönyörű szépen kiöltözve, fantasztikus volt. 

Mennyire tolerálta az egyetem itthon ezeket a kitérőket?
– Elvégeztem az egyetemet, megkaptam az engedélyeket, viszont az nagyon nehéz procedúra volt. 

Mit dolgoztál?
– Mivel Miamiban ez volt az utolsó évem, végzős voltam ott, ezért nálam is elkezdődött az az időszak, ami minden kezdő táncos életében eljön, hogy meghallgatásokra jár az utolsó évben. Gondoltam, hogy ha már ott vagyok, megpróbálkozom ottani társulatoknál. Rengeteg helyen, vagy öt helyen voltam Amerikában, Los Angeles, Sacramento, Orlando, Las Vegas és Arizona, Phoenix, ahol végül szerződést kaptam. Egyébként ez volt a legjobb társulat az összes közül, nagyon örültem neki. Egy gyakornoki szerződést kaptam, amit ebben az évben már fel is váltottak rendes társulati szerződésre, úgyhogy nagyon örülök, az első komoly évem most fog kezdődni. Szeptembertől ott kezdtem Arizonában, a fővárosban, Phoenixben, ott kezdtem el a pályafutásomat, a lépcső első egy-két fokát, ami persze maga a társulati élet. Nagyon érdekes, ahogy dolgozunk ott. Nagyon örülök, hogy végre eljutottam ide.

Volt egy érdekes kitérőd is, egy sminkes időszak. Nem éppen hétköznapi, hogyan jött?
– Ez leginkább az anyukám miatt jött. Egy salzburgi nyári kurzuson tanultunk maszkolási technikákat, hogy a kedvesebb vagy gonoszabb szerepekhez hogyan árnyékoljunk. Egyszer kifestettem anyukámat, mert megkért, és azt mondta, el tudná ezt képzelni nekem. Én meg mondtam, biztos, hogy nem szeretném csinálni. Fél év után meg elgondolkoztam, lehet, hogy van benne valami, mi lenne, ha megpróbálnám. Jelentkeztem sminkiskolába, később a világhírű Dominique Robertsnél tanultam. Ezt is kitanultam, dolgozgattam is vele, oktattam is a Glamour Makeup International Academyn. Egy-két munkám volt a világhírű csellistával, Hauserrel, forgatásokra is jártam, dolgoztam a Europe Face Model Agency modellügynökségnél és a L’Oreal Paris-nál is. Ez jó volt kikapcsolódásképpen. Mivel a balettben soha nem vagyunk benne biztosak, hogy valami jó, hiszen nem látjuk magunkat kívülről, kellett valami olyan, ahol a két szememmel látom, és tudom, hogy jó, hogy jót csináltam. Úgyhogy ez nagyon sokat segített nekem. Most Amerikában nem nagyon tudok vele dolgozni a vízumom miatt, de mindenképpen igyekszem majd. Most is voltam egy szépségversenyen, vezető voltam a Miss Royal Hungary szépségversenyén.

Akkor ez már a B terv, amivel arra az időszakra készülsz, amikor már nem bírod fizikai­lag a balettet?
– Egyelőre sok minden van a fejemben. Igen, lehetséges, hogy a terv része lesz később. Még szeretném a balett mellett csinálni, és ha mondjuk 15-20 év múlva is érdekel ilyen komolyan, akkor természetesen elképzelhető. De az is lehet, hogy valami mixben fogom ezt csinálni. Most az a tervem, hogy létrehozok egy ruhamárkát. A diplomaosztómra csináltam egy nagyon szép öltönyt, úgyhogy most az is egy ilyen terv. Ha sok időm lesz Arizoná­ban, veszek egy varró­gépet, kitanulom magamtól, és ezt is csinálom mellette.

Ehhez honnan jön az affinitás? Te magad szabtad ki?
– Egyelőre nem, mivel annyira nem tudok még varrni. Félig-meddig egy régit csináltam újra, azt díszítettem fel teljesen. Körülbelül fél év volt, mire megcsináltam, úgyhogy még sok idő, és sokat kell tanulni, hogy százszázalékosan meg tudjam csinálni. Egyelőre csak szeretnék eladogatni egy-kettőt. Amerikában nagyon szeretik a kézműves dolgokat, a ruhákat, az ékszereket, úgyhogy reménykedem. Meg nem is fogok unatkozni, ami a lényeg. Ha van egy kis időm, mindig kitalálok valamit.

A balettban mi a kitűzött cél?
– Úgy szokott lenni, hogy az iskolai kilenc év alatt minél kezdőbb az ember, annál nagyobb álmai vannak, annál nagyobb helyekre szeretne menni, s minél jobban közelít a végzős osztályhoz, annál jobban szeretne csak kapni egy munkát. Sajnos a mai világban nagyon-nagyon nehéz a szakmában elhelyezkedni, sokat változott a balettszakma. Volt olyan osztálytársam, aki nem is kapott munkát, hiába járt meghallgatásokra hónapokon át. Úgyhogy ez nagyon nehéz. Egyelőre örülök, hogy van munkám. Ahova éppen felvesznek, ott majd építem a lépcsőfokokat felfelé. Járok majd meghallgatásokra, hogy esetleg egy jobb helyre, még nagyobb helyre felvegyenek. Vannak kitűzött célok, de még nem tudom, ez Amerikában marad-e, vagy visszahoz Európába. De biztos, hogy küzdeni fogok és megyek felfelé.

Mi húz vissza Európába?
– Ami nagyon hiányzik Amerikából, az az európai kultúra. Nagyon szeretem az építészetet, az építészeti stílusokat. Magyarországon azért rengeteg gyönyörű épületünk van, akár Budapesten is, ahol lakom. Ez nagyon hiányzik, illetve az európai balett. Az európai balettnek olyan hagyománya van, amelyet senki nem tud megtanulni máshol, és ez például nagyon hiányzik nekem. Nagyon szeretem az amerikai balettvilágot és az amerikai életet is, úgyhogy nagyon nehéz választani.

Mi a titkos favorit? Melyik balettirányzatot szereted legjobban?
– Mivel tízéves korom óta az orosz metodikában nőttem fel, ezért azt látom leginkább magamban. Ez az, amit nem tudok átvariálni Amerikába. Az iskola, ahova jártam Miamiban, az egy amerikai klasszikus iskola volt, úgy hívják, Balanchine. Egyébként ő is orosz volt. Negyedéves összegyűléseink voltak, minden diákkal, hogy mentorálják a gyerekeket, megkérdezzék, mi a céljuk, mi a tervük, és akkor segítenek. Egy ilyenen mondta a direktor, hogy sok klasszikus táncos, aki az orosz klasszikából jön át, nem hajlandó áttérni az amerikaira, vannak kis különbségek. Nagyon nehéz, makacsak a gyerekek, és nem akarnak áttérni, hiába próbálják azt tanítani. Én próbáltam azt is megtanulni, de ahogy beléptem a társulatba Arizo­nában, azért próbálok visszamenni az orosz alapokhoz, és ezt tervezem hosszú távon is.

Bátor kijelentés lenne azt mondani, hogy emiatt vagy ilyen jó?
– Én nem tudnám kimondani ezt a szót, hogy jó vagyok, látom a hibáimat. Persze nagyon kritikus vagyok magammal, talán kicsit túl kritikus is, ami a legnagyobb hibám. Látom, hogy még van hová fejlődni. Például itt, Magyarországon nagyon jó osztálytársaim vannak, nagyon ügyesek, úgyhogy sokszor egymástól vesszük az inspirációt. Van egy egészséges versengés köztünk, de úgy, hogy közben barátok vagyunk, egymástól vesszük át a kis mozdulatokat, érzéseket. Én még nem tudnám kimondani, hogy jó vagyok. A balettvilágban tízéves kortól jön egy kilencéves tanulási fázis, de csak akkor kezdődik egy újabb tanulási fázis. Ahhoz, hogy az ember elérjen a csúcsra, hogy ott legyen, ahol egy igazán jó felnőtt táncos, az 25-30 éves kora között jön el. Utána 30-tól már lefelé vezet az út, 40 után pedig már nem sokan csinálják. Úgyhogy még mindig van hat-hét évem, hogy eljussak olyan szintre, amely elvárható egy felnőtt balett-táncostól. Ezt meg is akarom csinálni.

Amikor Amerikában vagy Oroszországban kérdezték, honnan jöttél, kíváncsiak voltak rá, hogy Magyarországon belül honnan?
– Általában ha kérdezték, és mondtam, hogy Budapest, bólogattak, hogy az nagyon jó.

De az, hogy Dunaújváros, már szóba sem került?
– Nem, Budapestet szoktam mondani, mert azt talán ismerik. A fiatalok nem nagyon tudják, de egyébként érdekes, hogy Amerikában egyre többen ismerik Magyarországot. A taxisofőrök általában tudják, mesélnek is róla. Politikai­lag is képben vannak.

Most egy évre van szerződésed?
– Egy évre van szerződésem, de mivel szeretnek kint, ezért addig maradok, amíg szeretnék, ez csak formális dolog. A balettpályán mindenhol egyéves szerződéseket kötnek. Talán csak a legnagyobb, világhírű táncosoknál van „örök” szerződés, mindenki másnak egy évre, amit persze automatikusan meghosszabbítanak minden évben. Úgyhogy most egy év Arizona, aztán majd meglátjuk. Biztos állásom van, aggódnom nem kell.

Forrás: Balla Tibor / duol.hu