Kovács István maratonokról, szeretetről, egy megőrült világról

Beszélt arról, hogy a maratoni távot először hivatalosan 1977-ben teljesítette, majd igazolt atlétaként versenyzett az egykori Dunaújvárosi Kohász Sportegyesület színeiben. Elmondta, hogy a nyolcvanas évek elején otthagyta a klub kötöttségeit – nem szerette a pesszimista embereket –, és egyénileg készült. Olimpiai és mikulásfutások követték egymást, tengernyi szeretet és jótékonyság. Az öregek örömmel fotóztatták magukat Pistával és az olimpiai fáklyával, végül alig akarták elengedni. A Mezőfalvára induló autóbuszt már lekéste, ezért felajánlottam, hazaviszem autóval, hiszen nem jelentős a távolság – ő akár futva is megtehetné. Útközben volt időnk beszélgetni.

Mezőfalvára kötnek a gyökereid?
– Igen, minden onnan indult el számomra. Mindkét nagymamámra emlékszem, még alsós voltam az általános iskolában, amikor egyikük meghalt, a másik valamivel később, a hetvenes évek végén. Apám édesapjának emléke rémlik fel előttem, aki nagyon fiatalon távozott az élők sorából, róla még fényképem sincs. Kicsi gyerek voltam, amikor meséltek róla: ez a nagyapám az első világháborúban az olaszországi hadszíntéren harcolt. Kígyók is voltak a fronton, és érdekes, ez valahogyan megmaradt bennem. A poklot túlélte, de a háború után valami baj érte és meghalt. Azt tudom még róla, hogy a helyi moziban ő játszotta a némafilmek alá cimbalommal a zenét. Apám is nagyon tudott cimbalmozni és citerázni. Anyuék kilencen voltak testvérek, apuék öten. Én Mezőfalván születtem, a szüleim mindketten a termelőszövetkezetben dolgoztak. Most, hogy már korosodom, érzem már, milyen rengeteg mindent örököltem tőlük és köszönhetek nekik.

Mit a legjobban?
– Elsősorban a szívósságot és a kitartást, aztán a jókedélyt. Apám mindig szeretett viccelődni, de azt is tőlük örököltem, hogy beosztom a pénzt, és nem fukarkodok a szeretettel, az talán a döntő szempont az életemben. Anyám utcabiztosként tevékenykedett, falun ilyenek is léteztek a tanácsi időkben. Állandóan ment másokon segíteni, én pedig mindig kérdeztem: anyu, hol voltál? Hatalmas szívével állandóan jótékonykodott. Hozzá hasonlóan én is azt vallom, bár nagyon elcsépelten hangzik, hogy adni sokkal jobb, mint kapni. Most pedig ugrok a gondolatokkal… Amikor maratoni versenyeken indultam, soha nem érdekelt, hogy kapok egy érmet, kupát, vagy valamit. Az nekem nem jelentett semmi különöset, legfeljebb csak kezdetben. Inkább az lett a fontos, hogy segítsek másokon, például egy családon, mint legutóbb a Vajdaságban. De ott sem az volt a lényeg, hogy én ezért verjem a mellem, sokkal fontosabb, hogy nagyon jó kapcsolatba kerültem velük. A szeretet összekovácsolt minket.

Én is atletizáltam valamikor, de kár szépíteni, nem szerettem a hosszú távot, sokkal inkább a száztíz gátat. Neked viszont ez lett az életed. Miért?
– Nyolcéves voltam 1968-ban, a mexikói olimpiai játékok idején, még tévét sem nézhettünk, mert nálunk nem létezett készülék. Mégis, lélekben valahogyan annyira megérintettek az események, hogy amikor reggelente felébredtem, szinte még ki sem nyitottam a szemem, már kérdeztem a szüleimet: addig hány érmet nyertünk? Például tudtam, hogy Németh Angéla aranyérmes lett gerelyhajításban, Zsivótzky Gyula pedig kalapácsvetésben győzött. Már akkor nagyon élénken érdeklődtem a sport iránt. Aztán láttam egy maratont a nagymamáéknál, és nem értettem, miként lehet ennyit lefutni egyszerre? Eldöntöttem, hogy én ezt meg akarom csinálni, és elkezdtem futni a faluban. Először csak az utca végéig – mondjuk jó hosszú, az egyik leghosszabb a faluban, majdnem egy kilométer. Azzal kezdtem, hogy lefutottam egy hétig minden nap oda-vissza. Aztán utána naponta kétszer, majd háromszor ugyanezt. Később növeltem a távot, elfutottam a falu központjáig, de minden nap. Mindig kerestem újabb célokat, és ezeket kihívásnak tartottam. Aztán eljutottam a kanyarig, a sismándi bejáróig, és amikor arra járok, máig mindig visszatérnek ezek az emlékek. Később következett a hantosi tó, majd maga a település, és tovább, Seregélyes előtt a kanyar, Sárosd után. A csepeli maratonon 1977 őszén indultam el, aztán jött a szegedi 1978-ban: két számmal kisebb cipőben futottam, lejöttek a körmeim, de életem második legjobb idejét értem el ott.

Mitől elviselhető a monotónia?
– Az valóban kegyetlenül nehéz, de kell, hogy célokat lássunk magunk előtt, azt, amit el akarunk érni. Én a távolságok után igyekeztem valahogyan az időből is mindig lefaragni, és ez fiatalon elég könnyen ment. De másban is kerestem a kihívásokat. Sokan meglepődtek, amikor – talán harmadik osztályos lehettem az általános iskolában – ekézték a kukoricát a téeszben, és volt első kapálás, második kapálás. Mondtam, hogy én egyedül megkapálom az összes kukoricát. Magamtól találtam ezt ki, sőt, kértem, és megcsináltam. Egy néni, aki nemrég halt meg, rám szólt, hogy Pityukám, mint csinálsz te még mindig itt? Én azóta minden nap úgy kelek fel, hogy keresem a kihívást, mert ha azt legyőzöm, attól érzem magam boldog embernek és juthatok előrébb. Akkor nem keserű az életem. Nekem otthon mindenem van, még fóliám is, mert lehet abban gyönyörködni, hogy minden megterem körülöttem.

Miért élsz egyedül?
– Mi a testvéremmel ikrek voltunk, de sajnos öcsém három éve váratlanul meghalt, ezért teljesen magamra maradtam. A nők pedig? Több súlyos csalódás ért, megpróbáltak anyagilag is becsapni. Volt például egy válóperem, ahol a bíróság előtt elmondtak mindennek, még olyanokat is állítottak, hogy alkoholista vagyok. Mondtam a bírónőnek, ne haragudjon már, most indulok Spanyolországba egy ultramaratoni világbajnokságra, és egyébként soha életemben nem voltam még részeg. Miről beszél? Aztán ezek után úgy gondoltam, nekem elegem van az egészből. Nem értem, miért jártam így, hiszen nagyon családcentrikus vagyok és imádom a gyerekeket.

Melyik volt a legemlékezetesebb futásod?
– A finnországi, a lappföldi, ahová 1998. július 17-én indultam el Dunaújvárosból. A finn nagykövetség kulturális attaséja gyönyörű beszédet mondott, ott voltak a hartaiak is, akik nagyon sokat segítettek, és mindig nagy szeretettel fogadtak, őket mindenképpen említsd meg. Naponta átlag hatvan kilométer futottam, a legkevesebb negyvenhárom, a legtöbb hetvennégy kilométer volt. Előtte elkészítettük az útvonaltervet, három nyelven levelet írtunk és értesítettük az útba eső városokat, ahol általában délután hat óra körül fogadtak a településtábláknál, így aztán mindig időben oda kellett érnem. Olyankor legtöbbször a polgármester vagy a város sportvezetője várt, és a helybéli gyerekek közül az, aki ráért, ott volt velünk. Vittem magammal egy hatalmas naplót, amely önmagában is tizenkét kilót nyomott, abba írhattak a gyerekek, a felnőttek, bárki üzenhetett a Mikulásnak. Néha induláskor is elbúcsúztattak a főtéren. Így ápoltuk a partnerséget, a kapcsolatokat mindenfelé, amerre futottam. Igyekeztem népszerűsíteni a sportot, az egészséges életmódot, megmutatni a gyerekeknek, hogy lehet ezt így is. Joulupukkinval, a finnek Karácsony Apójával a találkozás tehát legelőször 1998-ban valósult meg, akkor hat ország több mint tízezer gyermekének üzenetét adtam át. Hivatalos tanúsítványt kaptam, onnantól kezdve én lettem a Világ Mikulásának Nagykövete. Célom azóta is, hogy olyan akciókat szervezzek a gyerekeknek, amelyeknek során megismerkedhetnek a mozgás és a természet szépségeivel – vagyis a két fő csodával, amit a futás kínál az embereknek.

Miként jött képbe az olimpiai mozgalomban való részvétel?
– Az 1992-es barcelonai futást egy tévés barátom találta ki, tőle az ötlet: felvetette, mi lenne, ha kifutnék oda az olimpiai játékok tiszteletére? Elkezdődött a szervezés, idővel pedig minden szépen kikristályosodott, Balsay István polgármester úr búcsúztatott el a székesfehérvári Országalmánál. Átfutottam Ausztrián, Olaszországon, a francia Riviérán, aztán megérkeztem Spanyolországba. Általában napi maratonokat teljesítettem. Egy öreg Ford kisbusszal kísértek, éjszakánként legtöbbször vadkempingeztünk.

Mi volt életed legszebb élménye?
– A kétszáz méteres pekingi olimpiai fáklyafutás. Az sem tegnap történt, 2007 őszén kezdődött el a történet, egy reggel készülődtem be Dunaújvárosba biciklivel, hiszen akkoriban mindenhová kerékpárral mentem. Öltözködés közben hallottam a rádióban, ahogyan két riporter azon élcelődött, hogy felhívják a Schmitt Pált, a Magyar Olimpiai Bizottság akkori elnökét, hogy ők bizony szívesen futnának az olimpiai lánggal. Arra gondoltam, hogy ilyen alapon a szomszédom is futhatna. Betekertem a városba, és ott egy barátommal ránéztünk a pályázatra: kétezer karaktert kellett írni arról, mit jelent nekem az olimpia. Elkészült, egy fotóval elküldtük. Ez októberben történt, december 13-án hívtak telefonon, hogy benne vagyok a szűk körben, egy héten belül kiválasztják az utazót, aztán beszélünk. Nem olimpiai bajnokokra gondoltak, hanem olyanokra, akik sokat tettek másokért, és részt vettek jótékonysági programokban. Nálam számított az állatvédelem, a mikulásfutásnál a madáretetés, a nyuszifutásnál a környezetvédelem, a fák ültetése. Három nagy országos jótékonysági futásom is volt, 1994-ben a magyar népfőiskolák helyszíneit „jártam be”, az egyik futás Sárospataktól Zalaegerszegig tartott, két hét alatt nyolcszáz kilométer cikk-cakkban, közben egy kullancscsípésről szóló könyvet népszerűsítettem. Biztosan rengeteget nyomott a latba a lappföldi teljesítmény is. A Vajdaságban kilencszer voltam, általában adományokat vittem családoknak, szervezeteknek a sportot népszerűsítő programok mellett. Magyarkanizsán 2010-ben ismerkedtem meg egy hatéves, agydaganattal műtött kislánnyal, akin próbáltam segíteni, és a betegség révén jó kapcsolatba kerültem a családdal.

Eközben miből éltél?
– A dunaújvárosi Vasműben dolgoztam karbantartóként. Szerettem, mert állandóan csak mentem, hiperaktív és örökmozgó voltam minden tekintetben. Hozzám tartozott még a csónakház és a Vasműklub is, azonnal indultam, ha valahol hiba adódott, és az egész Vasmű egy hatalmas terület. Azonban ez a múlt, december óta nyugdíjas vagyok, hiszen 1958. december 24-én születtem. Ez köztünk szólva most is meglep, mert észrevétlenül, nagyon elmentek az évek. De visszagondolva azt gondolom, ha életem során évente csak tíz fiatalt megnyertem a sportnak, akkor már sikerült értéket teremtenem, és ennél nagyobb ajándékot senki sem kaphat az életben. Kár, hogy ezt Mezőfalván a mai napig sem értették meg, hiába próbálkoztam.

Két olimpián jártál. Mit szóltál a párizsi játékokhoz?
Hatalmas teljesítmény eljutni egy olimpiára. Egy átlagember, olyan, aki soha nem sportolt, ezt talán nem is értheti meg. Felháborít, hogy ha Magyarországon egy úgynevezett celeb böffent valamit, akkor azok, akik mögötte állnak, mindjárt mindenkihez eljuttatják a hírt. Helyettük az olimpikonokat kellene példaképül állítani. Amit pedig a párizsi olimpia megnyitóján láttam, egyszerűen gyalázat. Nem tudom, miért kell ilyen módon beszennyezni az olimpiai játékokat, és azon belül a fáklyafutást is. Az olimpiai lángot egy ötcentis szempillájú kikent férfi is vitte, rajta ötkiló festékkel, de egyébként semmit sem tett le az életben. Emlékszem, az athéni olimpiai játékok előtt, Rómában Pavarotti művész úr kezébe adták a fáklyát. Ilyen személyeket választottak, ilyen nagyszerű embereknek adtak lehetőséget. A kínai fáklyafutásnál, egy nappal előttem Jackie Chan vitte a lángot. Külön felháborító, amit pedig az algériai és a tajvani állítólagos női ökölvívók kapcsán műveltek, amikor valódi hölgyeket aláztak meg és vették el tőlük azt a dicsőséget, amiért gyermekkoruk óta dolgoztak. Ennél undorítóbbat nem is tudok elképzelni. Ezt nem szabad elfogadni, mert ez nem normális. Hol vannak ilyenkor a nővédő világszervezetek, miért engedik ezt?

Annak idején végigfutottál Németországon, Franciaországon, Svédországon. Szerinted meg tudnád tenni ma ugyanezt az utat épségben?
– Már többször eszembe jutott ez, és biztos, hogy nagyon alaposan át kellene gondolni ma egy ilyen akció lehetőségét. A program eleve attól volna függő, hogy az útba eső városok mennyire tudnának fogadni. Annyi a gondjuk manapság, amiről nem is hallunk, mert elhallgatja a média, hogy szerintem nem lenne idejük velem foglalkozni. Ha mégis futnom kellene, a svédországi szakaszon nagy eséllyel félnék, azaz az egykori mikulásfutást nagy valószínűséggel nem tudnám teljesíteni. Annyira más lett a világ, hogyha lenne egy időgépem, nem biztos, hogy előre szeretném pörgetni négy-öt évtizedet, hogy tudjam, mi lesz akkor. Ha nem vetnek valahogyan véget a jelenlegi folyamatoknak, ha ezt az őrületet nem állítják meg, amelynek része a migráció is, Nyugat-Európa polgárháborús állapotokba süllyed. Ha nem győz a józan ész, baj lesz. Nem szabadott volna hagyni, hogy mindez idáig fajuljon, hogy egy töredék másként gondolkodó mondja meg, mi merre hány méter, hiszen ezzel a nyúl viszi a puskát.

Mi ad számodra megnyugvást a mindennapokban?
– Annak a mérhetetlen szeretetnek az emléke, amely engem végig kísért például a finnországi futásnál, végig az útvonalon azokban a napokban, amikor rendkívüli kalandokkal gazdagodtam. Amellett, hogy a futás maga fizikailag fárasztó és mentálisan monoton, a csodálatos táj látványa mindig erőt adott. Jó volna azt a sok fantasztikus élményt most újra átélni – persze futás nélkül, mert már nem vagyok olyan állapotban, hogy bírjam.

Mezőfalva nem a világ közepe. Soha nem vágyódtál el onnan?
– Még a rendszerváltás előtt, 1987 őszén kijutottam Kanadába, ami nem volt egyszerű, de sikerült. A montreáli maratonra mentem, amely önmagában is csodálatos élménynek bizonyult: tizenegyezer nyolcszáz induló közül bent voltam az első négyszázban. Hozzá kell tennem, dolgoztam is kint, és elég fáradt voltam a verseny rajtjára, de azért le tudtam futni a távot. Aztán az ottaniak győzködtek a maradás mellett, mert nyilván meg voltak elégedve a munkámmal, amit persze feketén végeztem. De anyu mindig telefonált, kérdezte, ugye nem maradsz kint, mert a faluban azt beszélik. Azt válaszoltam: anyu, bármit mondjanak, én hazamegyek, mert mindenhol jó, de a legjobb otthon.