Az édesapja nyomdokaiba lépve lett tűzoltó egy fehérvári lánglovag

„Ha megnövök, apa után én is tűzoltó leszek” – Emlékszik még hogy hol és mikor hangzott el ez a bűvös mondat?

– Talán akkor, amikor édesapám 2007-ben bevitt a tűzoltóságra májusban a Szent Flórián napra. igen, határozottan emlékszem, a sok érdekes és látványos bemutatóra, amiben részem lehetett. Kaptam is egy saját tűzoltóruhát és édesapám kollégájának sisakját és úgy fotóztak le. Akkor döntöttem el, hogy én is hivatásos lánglovag szeretnék lenni! És lám 15 évvel később itt vagyok őrmesterként Székesfehérváron.

Kiskorában nyilván sok minden szeretne lenni az ember és nyilván elhangoznak olyanok is, ami nem feltétlenül úgy lesz. Mikor és hogyan merült fel komolyabban, hogy tűzoltó lesz?

– Nálam ez idővel sem változott, sőt egyre inkább érlelődött bennem az évek alatt. Egy pillanatra sem tántorodtam el ettől az életcélomtól. Amit 2007-ben eldöntöttem, ahhoz tartottam magam végig. Mivel tűzoltó középiskola nem volt, így tanultam egy szakmát, ami érdekelt, cukrász, de mindenképp érettségi után szerettem volna tűzoltó lenni. Ahogy meglett az érettségim 2021-ben már jelentkeztem is a tűzoltóságon, így álltam be édesapámat követve tűzoltók közé.  Számomra ez egy valóra vált álom!

Mit szólt hozzá a családja, az édesapja, ahogy fogalmazott is: a gyerekkori álom valóra vált?

– Semmi kétség, nagyon büszkék rám, ugyanakkor nagyon féltenek, aggódnak is! Emlékszem, édesanyám zokogott, amikor megtudta jelentkeztem tűzoltónak, de úgy érzem mára megértette, hogy számomra ez mennyire fontos, hogy másokon segítsek. Egyszerűen a véremben van ez a hivatás, azt hiszem erre mondják: az Isten is tűzoltónak teremtett! Persze édesapám is félt, mert a kisfia vagyok, de ha valaki, akkor ő átérzi ezt a helyzetet. Különben is tőle örököltem ezt az elhivatottságot!

Februárban lesz egy éve, hogy szolgálatban vagy. Gondolom voltak emlékezetes, meghatározó pillanatok, bevetések...

– Mentálisan és fizikálisan is megterhelő ez a szakma. Aki mást állít, az inkább eltakarja az igazságot talán maga elől is. Miközben ott munkál bennünk, hogy felemelő érzés másokon segíteni. A riasztásnál a két perc, az két perc, egy másodperccel sem több... Persze próbálnak minket felkészíteni mindenre a kiképzés során, de ott lenni a valóságban egy lakástűznél, vagy egy balesetnél, az teljesen más. Sok mindent láttam ezalatt az egy év alatt. Amikor felszereltem, akkor az első hetemen rögtön volt egy tragikus kimenetelű baleset Seregélyesnél. Az ilyen helyzetek még a legedzettebbek lelkét ugyanúgy megterhelik, mint egy újoncét. De ezen túl kell lépni, hiszen lehet pár perc múlva jön a következő riasztás, ahol a feladat ugyanaz: az élet védelme. Ez egyszerre felemelő és megterhelő is egyben. Többször voltam kint lakástüzeknél, említhetném a lövölde utcai paneltüzet a nyolcadikon, ahol az erkély égett, de a móri lakástűz sem volt piskóta.

Hol a határ – van e határ – a magánélet és a hivatás között?

– Hú, ez egy nagyon jó kérdés: ez ilyen is-is. Ha szabadnapos vagyok és látok balesetet vagy tüzet, ugyan úgy segítek másokon és jelzem a kollégák felé. Azt vettem észre magamon, hogy gyorsabban eszem és öltözöm műszakon kívül is, többen meg is jegyeztél: Hova rohansz? Én erre csak azt szoktam mondani, hogy biztosan munkahelyi ártalom.

Belülről lát bele a székesfehérvári tűzoltók hétköznapjaiba. Milyenek ők valójában?

– A kollégáim ugyan olyan emberek, mint mások, csak ők többet látnak, mint egy civil. Minden egyenruha érző embert rejt. Őket is megviselnek dolgok, csak nekik tudniuk kell ezt kezelni. Ha megszólal a sziréna mert riasztás van, akkor ott minden arcizom befeszül, a tekintetek elkomolyodnak, és megindulunk az adott címre, az ismeretlen feladat felé... De talán a legfontosabb az, hogy olyanok vagyunk, mint egy család, vigyázunk egymásra, betartjuk a játékszabályokat, és ott vagyunk egymás mellett a bajban. Ez a biztos pont a mi hivatásunkban.