A behajtástól a vásárig avagy mi is az a Mihály-nap?

Mihály-napi vásár, gulyakihajtás, szüret... Manapság ennyit látunk egy nagyon ősi ünnepből. Változnak a korok s az értelmezések (ez alapjában nem is gond), a hagyományt viszont sok helyen ma is tartják, továbbviszik. Előző héten az ország, s így Fejér megye és Székesfehérvár sok óvodájában, iskolájában szerveztek ide kötődő programokat. De vajon mire is emlékezünk, mit ünneplünk Mihálykor?

Szeptember 29-e régen elsősorban egyházi ünnep volt, Szent Mihály arkangyalra emlékeztek a hívek és a papság. A századokkal ezelőtt a keleti egyházban kibontakozott Szent Mihály-kultusz átgyűrűzött nyugatra, de főleg Dél-Európába. A középkori Magyarországon Szent István korától nagy kultusza volt, a 18. sz. közepéig Szent Mihály napja hazánkban egyenenesen parancsolt kötelező ünnep volt. A nép az év közepének is tartotta, mivel a mezőgazdaságban dolgozóknak (és évszázadokon át ők voltak jelentős számbeli fölényben) ekkor zárult le a fagyok után kezdődő, az aratással, betakarítással kicsúcsosodó munkaév, s megkapták a bérüket.

A néprajzi leírásoknak és gyűjtéseknek hála gazdag szöveges emlékeket találunk a Mihály-nap fehérvári, Fejér megyei megüléséről is, de idevágó közvetlen tárgyi emlékeket hiába keresnénk a Szent István Király Múzeum néprajzi anyagában. Mint Varró Ágnes néprajzkutató is megerősíti, az ünnep egyházi eredete egyértelmű, a sárkányt (sátánt) kiverő mennyei seregek fejedelme mindenkor az egyház oltalmazójának számított. (Mint Gelencsér József és Lukács László a megyei népszokásokról szóló kötetükben írják, a sörédi templom a II. világháborúban elpusztult egykori oltárképén is Szent Mihály diadalmaskodott Luciferen.) A korabeli, feudális társadalom számára azonban inkább naptár szerint volt a szeptember legvége kiemelkedő. Szent Györgytől (április) Szent Mihályig tartott a gazdasági év, előbbinél hajtják ki ma is hagyományosan – a megyében több helyen, Dinnyésen, Csákváron is – a marhát, s Mihálykor hajtják be a téli szállására. Csákváron egyébként az Eszterházyaknál szolgáló juhászok, pásztorok kivételt jelentettek, nekik szerződés szerint nem ért véget a kihajtás szeptember végén, csak később.

Híres volt a fehérvári, felsővárosi Mihály-napi juhász összegyűlés is.

- Ezt lakozásnak nevezték, a felsővárosi, ma Szent Sebestyénként ismert templom pedig a nép számára juhásztemplom is volt – mondja Varró Ágnes. A pásztoremberek ekkor és itt nemcsak összegyűltek, de szívesen látogatták a környékbeli kocsmákat is, áldomást ittak a szerencsés (vagy felejtőst a kedvezőtlen) gazdasági évre, s persze nem maradhatott el a mulatozás sem, olykor féktelen formában. Szerényebb kivitelben talán ez maradt meg a hagyományból, hiszen a Mihály-napi vásárokban, bálokban, összejövetelekben ma is nélkülözhetetlennek tűnik az „áldomásivás”, többször megismételve. A megyéből több helyről szolgáltak a néprajzkutatóknak emlékkel az adatközlők: volt, aki csetepatéra emlékezett, de legalábbis arra biztosan, hogy a juhászok ilyenkor bizony jócskán vertek el a félévi bérükből. Volt, aki újra elszegődött ugyanoda, más továbbállt más uradalomba. A hagyomány a II. világháborúval lényegében eltűnt...

Óvodákban, iskolákban azonban él a tradíció. A fehérvári Árpád Úti Óvodában például egész hetes programsorozatot szerveznek a Mihály-nap apropóján. A gyerekek gesztenyét gyűjtenek, amit aztán őszi terményekből készült, ötletes játékokra, ékszerekre cserélhetnek be a Mihály-napi vásáron. Megismerkedhetnek továbbá a szüreteléshez kapcsolódó eszközökkel, és maguk is szemezgetik a szülők által vitt szőlőt, amelyet aztán – természetesen szigorú felügyelet alatt – ledarálnak és kipréselnek. Ezután, az ugyancsak alkalmi pogácsák mellé elfogyasztják a finom mustot.

Ügyességi versenyek, barkácsolós délután is színesíti a hetet, amelyre a nagyobb ovisok tréfás, dalos vásárba csalogatóval, az óvónők dramatizált mesével készülnek.