Bejárta a világot, és könyvet is írt élményeiről a kerekesszékes Nagy Bendegúz

Több mint 25 éve egy sziklamászáskor balesetet szenvedett – megsérült a gerince, így kényszerült a kerekesszékbe. Csakhogy Nagy Bendegúz egész más életet él, mint a sorstársai. Kerekesszékbe kerülésének históriáját is megírta a fotóival gazdagon illusztrált könyvben, amiről azt mondja: képes mesekönyv felnőtteknek.

Valójában a Bendegúz, a kerekesszékes világjáró című kötetben tizenkét országba kalauzol el bennünket – követhetjük Ázsiába, Afrikába, Latin-Amerikába – és úgy mutatja be ezeket a távoli vidékeket és az ott élőket, ahogyan ő a túrázásai során látta. Persze, akadnak országok, ahol olykor különös kalandokban volt része, mert kerekesszékkel haladni szinte lehetetlen. De ő állandóan feszegeti a határait.

Bendegúz azt is pontosan tudja, hogy Magyarországon is igen nehéz a sérült emberek élete, itthon sem könnyű kerekesszékkel közlekedni, intézményekbe bejutni. Építészként, akadálymentesítéssel foglalkozó, rehabilitációs szakmérnökként húsz éve igyekszik tenni azért, hogy mindez megváltozzon – szélmalomharcot vív, mint egy modern kori Don Quijote.

A könyvesboltból, ahová dedikálni jött, kitekint az utcára, és azt mondja: nagyon szép Fehérvár, sokat fejlődött, ahogyan az ország más nagyvárosai is. De a sérült emberek számára a magyar városok egyes részei úgy hatnak, mint valami színházi díszlet, amit kívülről lehet ugyan csodálni, de használhatatlan.

- Amikor időnként elegem lesz a hiábavaló küzdelemből, elmegyek valahová, ahol még nehezebb a helyzet. Afrikába például, ahol nem az a gond, hogy nincs akadálymentesített WC, hanem az, hogy semilyen sincs. A nyáron Közép-Ázsiát jártam egy autóval, elmentem egészen az afgán határig. Onnan nézve nem is olyan szomorú a mi helyzetünk. Persze, ha Norvégiából vagy Svédországból jövök haza – az egészen más. Látszólag nincs is nagy különbség – az élet nálunk is hasonló, sok felszínes dologban követjük a nyugat-európai mintákat, de a szemlélet mégis teljesen különböző. Nálunk a kerekeszékesre még mindig úgy tekintenek, mint egy zombira – mondja Bendegúz, akinek elszántsága, vállalkozó kedve mindenkinek példát adhat. Hiszen olyan utazásokra szánta rá magát, amelyekre azok se vállalkoznak, akiket nem korlátoz a mozgásában semmi.

Az előkészületekről faggatom, meg arról: voltaképpen mi céllal indul útnak?

- Nem készülök, nem tervezgetek. Ez olyan, mint amikor fejest ugrik az ember – csak el kell rugaszkodni, és kész. Nagyon kevés holmit viszek, egy táskát, amiben sok a szerszám, az a kerekesszékhez kell, kevés ruhát pakolok, na és persze fotózom, a gépnek is kell hely. A többi kialakul, nyitottan viselkedem, mindenről ott, helyben tájékozódom, az emberekre vagyok kíváncsi, része akarok lenni az életüknek. Ez a távoli földrészeken lehetetlennek tűnik, hiszen fehér vagyok, európai, és még kerekesszékes is – de sokszor mégis sikerül.

Na persze, ehhez nem árt a nyelvismeret: Bendegúz a magyaron kívül beszél románul, angolul, németül, franciául, spanyolul. Ha huzamosabb ideig marad valahol, egyre jobban belejön az adott nyelvbe. Mert Bendegúz számára a legfontosabb a kapcsolatteremtés. Megtapasztalni a kultúrát, azt, hogyan élnek, gondolkodnak a világ más tájain az emberek. Lapozgatom a könyvét, csodálom a szép fotóit, ámulok a vállalkozó kedvén. Irigykedem, hogy van mersze ahhoz, amihez nekem nem. De szerencsére a könyve révén bárki részese lehet egy kicsit a kalandjainak...