Pápai Imre az emlékérmet az elmúlt évtizedek szolgálataiért kapta

Pápai Imre volt vezető megyei mentőtiszt, a fehérvári mentőállomás munkatársa az Országos Mentőszolgálat fennállásának 70 éves jubileu­mi ünnepségén Dr. Orovecz Béla-emlékérmet kapott. A díj 46 éves szolgálati idejének elismerése, mely idő alatt Pápai Imre megjárta a szolgálat ranglétrájának szinte teljes fokozatát.

– Orvosi egyetemre szerettem volna menni, orvosnak készültem – emlékezik vissza Imre, aki Kápolnásnyéken lakott, majd Székesfehérváron járt gimnáziumba. Mindig is vonzotta az egészségügyi pálya: – Édesanyám nagyon beteges volt. Gyakran kellett hozzá kihívni a körzeti orvost, és jó volt látni, hogy tud segíteni. Később pedig a mentőknél tapasztaltam meg azt, hogy igen, valóban lehet, akár látványosan is segíteni.

A Pécsi Orvostudományi Egyetemre készült, a felkészüléssel párhuzamosan pedig elhelyezkedett az Országos Mentőszolgálatnál. – Tudtuk, hogy nem feltétlenül sikerül mindenkinek majd a felvételije, ezért már előre elterveztük, hogy mi lehetne az alternatíva az életpályánk során. Én is érdeklődtem előzetesen a fehérvári kórháznál és a mentőknél is. Ez utóbbi jobban tetszett, szabadabbnak véltem és úgy gondoltam, többet lehet itt tanulni.

Segéd-mentőápolói státuszban kezdett, így járta be a megyét is: dolgozott Móron, Martonvásáron, Enyingen – mikor éppen hol volt hiány vagy betegség, ami miatt be kellett segíteni. Miközben készült a felvételikre, Imre úgy döntött, hogy a mentős karrierjében is továbblép: – Budapesten elvégeztem hát a mentő szakápoló képzőt és így kezdhettem el dolgozni esetkocsin. Ez már nagy előrelépés volt számomra, nem csak betegszállítással foglalkozhattam, hanem valóban segíthettem is.

Már mentősként Imre jelentkezett Budapesten az Orvos-továbbképző Intézetbe, a mai Semmelweis Orvostudományi Egyetem Egészségtudományi Karára, melynek mentőtiszti szakán végzett. Közben pedig felkérést kapott:

– A főiskola második évében a megyei főápoló lebetegedett és leszázalékolták. Akkor megkérdezte a főigazgatóság, hogy vállalom-e a tisztséget. Nekem ez akkor nagyon nagy elismerést jelentett. Természetesen elvállaltam a feladatot, ami ugyan több energiát, lekötöttséget jelentett, de ezt az ember nem számolja, ha szereti, ami csinál. A szigorú szakmai részét véve is minden momentuma élmény volt, kezdve a szülések levezetésétől egészen odáig, amikor egy eszméletlen betegen tudtunk segíteni.

Friss diplomával a zsebében pedig nem volt kérdés, hogy vállalta a felajánlott megyei vezető mentőtiszti feladatok ellátását. Ez persze még több munkát jelentett, de ez olyannyira nem volt kérdés, hogy 38 éven át vezette Fejér megyét. – Egész életen át való tanulást, munkát és a betegek mentése iránti soha nem szűnő szeretetet jelentette nekem ez a pálya – mondja Imre, aki azon túl, hogy vezette a megyei állomást és vonult a mentőautón, tisztségéből adódóan a város mentéssel kapcsolatos irányítási és bizottsági munkálataiban, illetve országos szinten az oktatásban is szerves részt vállalt. Az orvosrezidens-képzés gyakorlati oktatásában épp úgy részt vett, mint a középiskolások tanításában. E feladatok épp olyan izgalmasak és fontosak voltak számára, mint a mindennapos mentésirányítás, teszi hozzá.

Az a számos díj is, melyet élete során kapott, ennek az összetett munkának az elismerése: a most megkapott Dr. Orovecz Béla-emlékérem mellett jó szívvel emlékezik a Kresz Géza Emlékéremre, a Pro Sanitate-díjra, a megye mentéséért járó elismerésre, a Honvédelmi Minisztériumtól kapott díjra és a Vöröskereszt által adományozott, az elsősegélynyújtás oktatásáért járó emlékéremre. Imre az elmúlt évtizedek kapcsán a családi háttér fontosságát is kiemeli: – Sokszor kellett nélkülöznie engem a családomnak az elmúlt évtizedekben. Mégsem kérdezte azt soha a feleségem, hogy miért nem vagyok már megint otthon, miért indulok ismét útnak. Persze ő is az egészségügyben dolgozott, tudta, mivel jár ez a hivatás.

Ma sem hozhatta volna jobban a sors – mondja azért, amikor azt kérdezem, ha újra kezdené, tovább próbálkozna-e az orvosival vagy ismét bejárná-e ezt az utat. – Újra megpróbálnám még egyszer az orvosi egyetemet, mégis ezt a pályát választanám. Akkor is, ha mások a mentő lehetőségei, mint a kórházban dolgozóé: hiszen a betegágy mellett, ha szükséges, össze lehet hívni konzíliumot, az árok szélén, egy balesetnél viszont nem…