„Ez mégsem Szibéria lesz, mert az nem Sziksó felé van” – Beszélgetés Balogh Istvánnal

16 hektár földje – benne szántó, legelő, erdő – volt nagyapjának, aki mellett felnőtt. A földet ketté szelte a magyar csehszlovák határ. Amikor kitelepítették a nagyszülőket, Szepesi Imrét és Dula Margitot Buzitáról, mennie kellett a kisfiúnak és az édesanyjának is. A kisfiúval, Balogh Istvánnal beszélgettem.

Dédnagyapa

- 1948 nyarán még dédapám vezette a rendet kaszáláskor a buzitai földeken, s a két fia ment utána.

Nagyapa

1893-ban született. A 14-es háborúban orosz hadifogságba került, ahol az Urálon túl látott orosz őrkatonát állva megfagyni, amit mikor megmozdítottak, mint a villanykörte, darabokra törött. A fogságból hét év után jöhetett haza.

- 1944 őszén jöttek be az oroszok Buzitára. Nálunk az első szobában 12 orosz volt elszállásolva, ők mind tisztek, a hátsó szobában pedig 5 katona, akik vigyáztak a tisztekre. Nagyapámat a decemberi télben elhajtották ökrös szánnal szént vinni, az általuk hajtott tehéncsorda után, de azt senki nem tudta, hova. Az oroszokkal, a megrakott szánnal, a két ökörrel elindult nagyapa. Eltelt egy nap, egy hét, de nagyapámnak híre-hamva sem volt. Nagyanyám könnyezve panaszolta édesanyámnak, hogy biztos lelőtték az oroszok, és az ökröket már megették. Három hét múlva összezsugorodva a szánon jelent meg nagyapám. Az ökrök bőgtek a kapu előtt, hogy nyisson valaki ajtót. A hidegben nagyapa úgy mentette meg a lábát, hogy szénacsomaggal felfogta az ökrök pottyantását, s abban tartotta melegen a csizmát. Vitte a szalmát az oroszokkal, s etette azok teheneit, s mikor a szalma elfogyott, indulhatott vissza. Nagyapának így ért véget a háború. Tanulmányaim előtt azt mondta nagyapa: „Tedd le fiam a kaszát, míg én élek, lesz mit enned!” 1957-ben aratás közben halt meg.

Édesapa

1938-ban esküdtek meg édesanyjával, de onnantól haláláig katonaruhában kellett lennie.

- Cseh katonaként Hodolinban szolgált a II. világháborúban, de később német fogságba keveredett. Prágában tartották őket, amikor a három falubeli megszökött. 700 kilométert gyalogoltak, és apa nagyon megbetegedett. A társak cipelték a beteg apámat, és a szomszád Kány községben betették egy házhoz. Orvos nem volt a körzetben, nem tudtak rajta segíteni. Apám 1945. április 24-én halt meg.

A kitelepítés

1946-ban már lehetett róla hallani, hogy lakosságcsere lesz, de hogy kik, kivel, azt senki sem tudta.

- Kiderült, nagyszüleim is rákerültek a 14 családot tartalmazó listára. Egli Béla bácsi családja is a listán volt, az ő lánya Fehérvárra került, ahol pedagógusként halt meg. Tavasszal megkezdődött a kitelepítés. Meghatározott nagyságú ládákba lehetett az ingóságokat pakolni. Nálunk nem úgy volt, mint Perény községben, ahonnan mindenkinek mennie kellett. Később tudtuk meg, hogy ők Kislőd, Városlőd, Bakonyjákó és Bakonycsernye falvakba kerültek.

Ránk 1948. október 1-jén került a sor. Tíz teherautó állt be az udvarunkra, és ezekbe kellett pakolnunk az ingóságot, amit a kassai vasútra szállítottak. A szálastakarmányt és az állatokat is el lehetett hozni, valamint a négyemberes, szabványos ládákat. Az utolsó vagonba, a szálastakarmány közé bújt el három rokonunk, akik szerették volna megtudni, hová kerülünk. Igen ám, de az utolsó vagont lekötötték, s csak a határ túlfelén tudtuk meg, hogy ők nincsenek velünk. Édesanyám üzent vissza a kassai vasúthoz, hogy mi van azzal a vagonnal. A vagont végülis utánunk küldték. Nagypapa kérdezte nagymamámat: „Margit! Mi volt az én bűnöm? Mert én két gyufaszálat nem tettem a törvénynek keresztbe. Csak magyar vagyok!”.

Nem tudtuk, merre megyünk. Hajnalban Hidasnémetiben álltunk meg. Amikor a vonat továbbment, nagyapa olvasta az állomások nevét: Hernádszurdok, Garadna, Novajidrány, Encs, Szikszó. Szikszónál így szólt nagyapám: „Ez nem Szibéria lesz, mert az nem Szikszó felé van.”

Miskolcon, Hatvanban, Gyöngyösön, Ferencvárosban egy-egy hetet állt a szerelvény, ahol futkoshattunk víz után az állatoknak. Herceghalomnál arról beszéltek, hogy valószínűleg Etyekre visznek minket. Viszont Etyek megtelt kitelepítettekkel, így a szerelvényünket Bicskére húzták. Végül Vértesacsára szállítottak bennünket. Ott a kitelepítésre váró svábokat a vasúthoz vitték, a háztulajdonosok szóba elegyedtek a mieinkkel, az asszonyok pedig együtt sírtak. Mit gondolnának ma az emberek, ha egyenruhások megjelennének a lakásuknál, és azt mondanák, pár órája van, szedje össze a cuccait, mert ismeretlen helyre elviszik a családot! Így voltunk mi is Buzitán, és így lettek szegény svábok is ezen a vidéken.

Vértesacsán az üresen hagyott házakat kiosztották a Felvidékről kitelepített családoknak. Mi a Csákvári utca 273. szám alá kerültünk. Schneider Ferenc házát kaptuk meg, aki kitelepített volt. Amikor az éjféli misére készültünk, valaki verte az ablakot, és kiabált, hogy nyissuk ki. Schneider jött meg egy pipás úrral, és kérdezte: „Maguk mit keresnek itt? Ez az én házam.” Elmagyaráztuk, hogy a község elöljárósága jelölte ki nekünk. A Schneider a falu határában egy hónapig élt a feleségével, ahol a szántóföldeken kivágott kukoricaszár-csomókban bujkáltak, és Palkovics József sváb csősszel üzengettek a lányuknak.

Az iskolák ideje

Decemberben íratták az iskolába Balogh Istvánt, ahol ő volt a 73. osztálytárs, akiknek egy tanítójuk volt csak.

- Később Fehérváron jártam középiskolába, majd a tanítóképzőbe. Először a Fő utcai kollégiumban szállásoltak el bennünket. Nem voltam megbékélve, hogy édesanyámtól távol kell legyek, ezért írtam neki, vigyen haza. Füsti Molnár László kollégiumi igazgató viszont ezt elolvasta, és magához hívatott, ahol az arcomba nyomta a levelet, és kérdezte, én írtam-e. Feleltem, hogy igen, s akkor egy hatalmas pofon csattant. Másnap megint hívatott. Benyitottam az igazgatóiba, és lejelentkeztem neki, mire ő rázendített: „Itt van kedves anyuka a maga kis fia, aki nem akar kollégista lenni.” Nem értettem, miért mondja ezt. Majd kirobogott az irodából, és bevágta az ajtót. Akkor láttam, hogy az ajtó mögött állt édesanyám, aki átölelt, és azt mondta: „Békélj meg, kisfiam!” Így maradtam, de a következő évben már másik kollégiumba kerültünk mi, tanítóképzősök.

Tanítás, munka

A képző után 18 évesen Kálozon kezdett tanítani Balogh István.

- Helder Józsi bácsi buszsofőr vitt Vértesacsáról Fehérvárra a buszpályaudvarra, és tett fel a kálozi buszra, mert nem tudtam, merre kell mennem. A második évemben az igazgató fia, a Jenőke az én osztályomba került. Csíntalan kölök volt, és hiába mondtam neki, hogy átviszem az apjához. Kézen fogva vittem a nagy iskolához, ahol elmondtam az igazgatónak, hogy a Jenőke nem bír magával. Az igazgató felállt az asztaltól, és két máriást lekent a fiának, majd felém fordulva azt mondta: „Ide többet ne hozd, amit láttál, azt csináld vele!” Megbántam, hogy elvittem a fiút. 1961-ben kértem , hogy helyezzenek át Lovasberénybe. A kérelmet elfogadták, de nem Berénybe, hanem Vértesacsára, az új falunkba helyeztek. 1963-ban már a feleségemmel együtt, szolgálati érdekből kerültünk át Felcsútra, ahol tíz évig tanítottunk.

Volt ott egy „betyár” kölyök, aki azóta is alcsúti, csak már ország-világ ismeri...

- Jól kijöttem vele. Egy alkalommal bő negyedóra késéssel ért iskolába, ahol az igazgatóval és velem találkozott: „Elnézést igazgató bácsi, de nem állt meg a busz, és nem tudtam felszállni Alcsúton.” Az igazgató megkérdezte, hogy miért nem állt meg a busz. „Szombaton összeszólalkoztam a buszsofőrrel a vasárnapi meccs miatt, azt mondtam neki, hogy nem fog győzni a csapata. A sofőr megállt a sorompónál, és azt mondta, szálljak le, mert kivág mint a macskát...” Mi már akkor tudtuk, hogy a gyereknek lett igaza, és tényleg nem győzött a sofőr csapata. Egy héten keresztül gyalog jött iskolába, mert neki nem állt meg a busz.

Többször is én vittem őket a Trabantommal focizni a járási bajnokságra. Kispályás focit játszottak akkor, így a tartalékokkal együtt 10-11 gyerek elfért a kocsiban, három a csomagtartóban, a többi elől, időnként ketten ölben.

Aztán vége lett a tanári pályának. A gyerekekkel volt a baj?

- Nem, más gond akadt. Elvégeztem a tűzoltótiszti iskolát, és öt évig Fehérváron voltam tűzoltó. Akkor fizettem be egy szövetkezeti lakásra, és azóta is abban élek, immár 14 éve özvegyként. Feleségem a tanári nyugdíjazása után egy évvel elment. Két lányunk van.

A harang

Beszélik a Felvidéken, hogy ajándékot vitt nekik.

- Korábban is terveztem, de mikor a feleségem meghalt, 2004-ben hazamentem a szülőfalumba. A sekrestyés jó haverom, és megkértem, senkinek ne mondja el, hogy a templomtoronyban méregettem. Utána elmentem Őrbottyánba Gombos Lajos harangöntőmesterhez, és kértem készítsen nekem egy harangot. Fél év időt kért, én viszont szerettem volna húsvétra elkészíttetni. Az autó csomagtartójában virágvasárnap vittem a 90 kilós harangot Vértesacsára. Kérdezték is, hova lesz a harang. Mondtam, hogy szülőfalumba, a kitelepített családok emlékére.

Nagypénteken éjfélkor indultam Buzitára, hogy a határnál ne legyen gond. A rokonaim meglepődtek a hajnali érkezésemkor, de nem mondtam nekik semmit. A szombat esti feltámadási mise előtt bevittük a templomba, ahol a sekrestyés „őrizte” a letakart harangot, hogy ne láthassák a hívek. Az esti misén került le róla a lepel.

A Buzitán miséző atya megáldotta a harangot. Később a toronyba tették, ez lett a falu lélekharangja.

Ennyi út, ennyi megpróbáltatás után hogyan tudná megfogalmazni, mi a haza?

- Szülőfalumba érve a buzitai temetőbe sietek édesapámhoz. Ha Vértesacsáról telefonálok, és meghallom a buzitai harangot, könnybe lábad a szemem. A vértesacsai templomszentelőn – ami pár napja volt – összenéztem diákjaimmal, barátaimmal, és zsebkendőt kellett elővenni. A Himnuszt hallva erősebben dobog a szívem. Ha két felvidéki asszony találkozik, sírnak a kitelepítések miatt. Ezek mind bennem élnek – mutat Pista bácsi a szívére -, nekem ez a haza!