Kolozsvár régi címere hárombástyás várat ábrázol, Fehérvár címerére emlékeztet

A korábban több helytörténeti munkát, kötetet is publikáló fehérvári helytörténész, Szalai Károly új, izgalmas vállalkozásba fogott. A trianoni döntés századik évfordulójához közeledve előadás-sorozatban mutatja be az elszakított országrészek több nagyvárosát. Kassával és Pozsonnyal indított, majd Nagyvárad következett, a héten pedig Kolozsvárról beszélt a megyeszékhelyen a hallgatóságnak.

A városfal 19-20 bástyája közül volt, amelyik még az 1800-as években is állt

Elsőként arról, hogy a Kincses Kolozsvár című előadás alcímében a dualizmus kora azért szerepel, mert a kiegyezéstől az első világháborúig tartó időszak az, amikor – megfejelve természetesen a korszak teremtette nem kevés értékkel – mintegy összegződött mindaz, amit ezer év alatt ezeken a helyeken a magyarság létrehozott.

A Kis-Szamos völgyében, a magaslatok (északon a Hoja-domb és délen a Feleki-domb) között meghúzódó város nevének latin alakja (clausa – clusa) zártat jelent. A románok e név mellé illesztették az egykoron ugyancsak itt fekvő római Napoca nevét, ugyanakkor azonban nincs folytonosság a város történetében, hiszen a honfoglalás koráig hiányoznak a közbülső régészeti leletek. A román nép migráns nép volt, amely az albán hegyek felől közelítette meg Erdélyt, és nem az ókorban itt élt, barbár dákok utódja – fejtette ki Szalai Károly. Az óváros várfalának bővítésére Nagy Lajos király adott engedélyt, 1405-ben pedig Zsigmond adományozta a szabad királyi város címet a településnek. Kolozsvár középkori címere három bástyával, toronnyal ellátott várat ábrázol, s igencsak emlékeztet Fehérvár címerére. A hasonlóság nem véletlen, ugyanis az erdélyi város is a fehérvári jogot kapta meg. A városfal 19-20 bástyával volt megerősítve, köztük volt olyan, amelyik még az 1800-as években is állt. De aztán lebontották, mivel abban az időben ismeretlen volt még a műemlékvédelem fogalma.

A magyarok számára ez gyásznap volt

A tatárjárás után királyaink – főleg V. István – szász kézműveseket telepítettek Kolozsvárra. A várost vezető 12 tagú tanács tagjainak fele volt magyar, fele szász, és a 100 tagú szenátus helyein ugyancsak fele-fele arányban osztoztak a két náció fiai. A nemesség csak a súlyos török támadások után költözött be a falak közé.

1910-ben Kolozsvár lakóinak 80 százaléka volt magyar, a románok aránya 12-13 százalékot tett ki. Ugyanakkor a város környékén az utóbbiak voltak többségben. Az I. világháború után – sajnos – impériumváltás történt. A román csapatok 1918. december 24-én fanfárokkal vonultak be Kolozsvárra. A magyarok számára ez gyásznap volt, egy szemtanú így írt erről: „a könnyek tengerré dagadtak” – idézte a kortársat az előadó. Cholnoky Jenő, a kiváló földrajztudós, a kolozsvári egyetem földrajztudományi tanszékének vezetője arra panaszkodott, hogy az „oláhok” minden tudományos munkát lehetetlenné tettek, el kellett menekülni…

Ma Kolozsváron – amely Románia második legnagyobb városa – mindössze 15 százalék a magyarok aránya. Minden utca román nevet visel, többet is például Ó-Románia városairól neveztek el a „győztes mindent visz alapon”, miként Szalai Károly megjegyezte.

Többször is átnevezték

Kolozsvár Mátyás király szülővárosa, az uralkodó itt álló szobrát 1902. október 12-én avatták. Az impériumváltást követően a románok megrongálták, és – ökrök segítségével – megpróbálták ledönteni. Ez azonban nem sikerült. Mátyás maradni akart, és sikerrel küzdött meg Funarral is, aki 1992 és 2004 között volt a város szélsőségesen nacionalista polgármestere.

Kolozsvárnak rendkívül gazdag a dualizmus korából származó építészeti öröksége, amit több tucat fényképpel érzékeltetett Szalai Károly. A Fő tér vagy például az egykori Ferenc József utca házai a magyar történelemről mesélnek. Utóbbit egyébként a 20. században többször is átnevezték, hol Ferdinándnak, hol Horthynak, aztán megint Ferdinándnak, majd Dózsának, illetve Horeának hívtak. A patinás belváros egyébként az elmúlt száz év alatt szinte semmit sem változott, ahhoz, amit még a magyarok építettek, a románok ugyan nem tettek hozzá semmit, de legalább nem rombolták le, mondta el az előadó, aki bemutatta a város számos templomát, iskoláját: például a Szent Mihály-plébániatemplomot, a Farkas utcai református csarnoktemplomot, a Ferenc József Tudományegyetemet vagy az egyetemi könyvtárat, amely az 1910-es években igen korszerűnek számított.

A 210 ezer kötetes állomány kilenc könyvtári emeleten volt elhelyezve. Az 1906 és 1910 között épült, Fellner és Helmer tervezte színházat, Közép-Európa egyik legszebb teátrumát Erdély elcsatolása után a románok vették birtokba, s a magyarokat szükségszínházba száműzték – derült ki Szalai Károly szavaiból.

Az előadás végén a hallgatóság – a képek segítségével – a híres Házsongárdi temetőben tett képzeletbeli sétát. A sírkertben 1580 óta temetkeznek, s – több rétegben – mintegy egymillió holttest nyugszik itt. A temető négy évszázad magyar történelmének tükre. Itt helyezték nyugalomra például a magyar kultúrtörténet olyan nagyjait, mint Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János, Kriza János, Dsida Jenő vagy Kós Károly.