A 78 éves kislány és édesapja emlékei – Skorka Évával beszélgettünk

Két fiúgyermekre vágyott, mert az ő kora ezt kívánta. Aztán lány lett az egyetlen jövevény, és ő legyintett a vágyakra, mert csoda és szeretet minden gyermek.

Kedvesen bár, de gúnyolták a kollégák a 38 éves apát, aki féltve fonta karjába Évikét, kislányát a legmocskosabb világégés idején. Hihetetlen, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az egykori kolléga, újságíró és példakép 78 évvel ezelőtt magához ölelte egyetlen gyermekét, aki itt ül velem szemben, Skorka Évát. Nem tudom másként látni a 78 éves hölgyet, csak gyermekként, ifjúként, mert 22 évesen kellett elbúcsúznia édesapjától, fekete ruhákba, fekete kendőkbe, kalapokba bújt idegen emberek távoli részvétének gyűrűjében.

Évike, Skorka Éva csontjai nagyon fájnak, mégis büszke a guruló keretes mankóra, melyből kettő is van; egy a lakásban, egy pedig a földszinten, madzaggal kipányvázva. Utóbbit egy éve nem használta.

– Nem könnyű édesapát felidéznem. Szerettem hosszúkás arcát, megnyugtató tekintetét. De emlékezetembe beleégett, amikor a börtönben elmentem mellette, miközben kerestem őt. „Évike, itt vagyok”, szólt hozzám, és az egykori délceg apakirály helyén, egy töpörödött, elkeskenyedett embert láttam. Soha nem felejtem azt a megkínzott arcot, akinek a tekintetében akkor is égett a szeretet.

Skorka Károly a békesség embere volt. Gyűlölte a háborút – kettőben is volt része –, és gyűlölte a hazugságot. Évikétől, kislányától, Skorka Évától megkérdeztem, mit idézne fel leginkább édesapjától, s a válasz önmagáért beszél: – Ha vétkeztél is, mondd meg, kérlek! Légy őszinte, mert az igazság mindennél többet ér!

E cikk írójaként felüvölt bennem: kik azok az emberek, akik törvényt ülnek ártatlanok felett? Miféle sár árasztja el a világot, amikor ideológiai bohócok mondják meg, ki bűnös és ki nem? Tetszenek tudni, hogy 1956 után sorban álltak az ilyen gyilokfejű emberek, és igazságtalan igazságot osztottak mészárszékszerűen? Fehérváron például egy ócska, ifjú ügyész tört magaslatokba 1957-ben, és a Szózat sorait idéző újságíróra 9 hónap helyett 10 év börtönt kért a beteges népbíróságtól. Skorka Károly megkapta. Megkapta, de nem élte meg, mert napokkal a kádári amnesztia előtt meghalt a börtön sűrű levegőjében, a gyilkos világkép fojtogató áldozataként. Nem ő volt az egyetlen, a bűnlajstrom máig ér.

Skorka Károly komolyan vette hivatását, amit fiatal korától gyakorolt, az újságírást. Már írásaiban is az őszinteség köszönt vissza, de nagyon fontos megjegyezni, hogy mindig tapintatosan bánt a pennával, mert megbántani senkit nem akart. Tudta, hol van a határ, meddig mehet el. Ezt az érzékeny egyensúlyt – tisztelet a kritizált irányában és őszinteség – nevezik alázatnak. Skorka alázattal viseltetett olvasói irányában, akik szerinte nem a pellengérre, a maró gúnyra, hanem az igazságra voltak kíváncsiak.

Kollégám, Majer Tamás az elmúlt hetekben írt egy patikusról és a patikájáról…

– Takácsi Nagy Józsefről van szó?

Olvasta, Éva az írást?

– Nem, de őket ismerte a családom, apu is, anyu is.

Valóban, abba a Budai úti patikába jöttek össze az orvosok delenként megbeszélni a világ dolgait, s az ő hírhozójuk volt Skorka Károly. Lánya, Éva a ruhásszekrény tetején őrzi az 1938-tól megjelent Új Fehérvár újság bekötött lapjait. Annak az újságnak volt a vezető szerkesztője, az ínséges időszakokban – a háború után – kiadója is Skorka Károly.

Skorka már a húszas évek második felében Székesfehérváron tevékenykedett újságíróként. Az ifjonti „fűzfapoéta” unitárius hite ellenére itta Prohászka Ottokár püspök őszinte, kritikus, de nem bántó szavait. Skorka Károly, ellentétben az akkori vagy akár a mai újságírókkal szemben, nem volt zajos, nem hangoskodott.

– Elemző, ma úgy mondanánk, oknyomozó újságíróként élte éveit. Amikor erre kevesebb igény volt, akkor meg iskolákat épített, hogy a lerombolt városban ne kallódjanak el a gyermekek. Aztán újra tollat fogott, és Romkert melletti szűk közben levő szerkesztőségben készítette az újságot. A gyerekkoromat ott töltöttem a szerkesztőségben. Egyszer odahaza – úgy tízéves lehettem – egy füzetbe írtam, igen nagy elánnal. Édesanyám kérdezte, hogy mit csinálok, mire úgy válaszoltam: „Regényt írok.” „Jézus Mária! Már te is?” – felelte édesanyám.

Talán éppen az írás lett veszte Skorka Károlynak.

– Igen. A forradalom kitörésekor elhitte, hogy az igazság győzedelmeskedhet. Űzte, bántotta az a rendszer, amelyik arra kényszerítette édesapámat és édesanyámat, hogy csak lopva láthassák egymást. De tudni kell, soha el nem váltak, se papíron, se lélekben! A börtönben, amikor szerettem volna egyszer meglátogatni, a munkásőrruhába öltözött, akkori kórházigazgató mondta nekem megbánó szemekkel: nem lehet, Évike. Nagyon sajnálom.

Van-e legkedvesebb emléke édesapjától?

– Az a fásláda az övé volt, abba bújnak meg közös emlékeink apuval.

Az ablak alatt egy hatalmas – mintha bekötött újságok lennének – könyvstóc áll mívesen megmunkálva, benne Skorka Károly és Éva közös emlékei.

Három éve még az érthetetlen hallgatásról beszélt, Éva. Skorka Károly előkerült az ismertségbe. Mit szólna ehhez édesapja?

– Azt, hogy politika. Politika volt az eltüntetése és politika a felidézése is. Azt mondaná: „Látod, lányom, van rossz és jó politika.”