A gyász, amely erőt és reményt ad újra

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc fájdalmas végakkordjaként végezte ki az osztrák önkényuralom a tizenhárom magyar tábornokot Aradon, s az első felelő magyar kormány miniszterelnökét, Batthyány Lajos grófot Pesten 1849. október 6-án. Gyásznap tehát e nap, véres fekete színnel festett, mi mégis büszkén emlékezünk rá ennyi év távolából is. Hosszú eszmefuttatás híján legyen elég annyi, hogy a kivégzettek valamiképp mégis hozzájárultak, s a genetikus emlékezet értelmében a mai napig hozzájárulnak a nemzeti öntudat megmaradásához. Gyerekekre szokták bízni hagyományosan magát a forradalmi megemlékezéseket megünnepelni, s az aradi vértanúkról is leginkább az általános és középiskolások szólnak, e gyászról éppen az élet fiataljai adnak „műsort”, vigasztalót, a kiapadhatatlan reménységgel felemelőt. Ezúttal is így történt Bicskén, az október 6-iki „előünnepi” szombaton, a hetedik osztályosok közreműködésével. Hála és köszönet érte nekik!

Jelen volt a művelődésiház-beli ünnepségen Pálffy Károly polgármester, Bálint Istvánné alpolgármester, de nem tartottak beszédet, hanem követték a tizenhárom esztendősök történelmi időutazását. Az óvónők énekeltek, a népdalok tiszta modorában, majd copfos, hátizsákos kisiskolások foglalták el a színpadot a megunhatatlanul gyönyörű, hatalmas magyar trikolór alá.

A Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskola fehéringes diákjai nem pusztán felkészítő tanáraik, Bogán Gáborné, Czigány Beáta, Glückné Buzás Ildikó színvonalas összeállítását tolmácsolták, de szemmel láthatóan szívükben is átérezték a százhetven évvel ezelőtti politikai-történelmi gyalázatot. S azt is megértették: a hősi halált halt férfiak, elődeink máig ható kozmikus erőt adtak nekünk, itt, Európa szívében a túléléshez. Nagy Tamás tanár rendkívüli történelemórája kiegészítette a felnőttek hézagos ismereteit, a névsorral együtt mindig időszerű az ismétlés. Bicskén, a Kossuth téri koszorúk virágai az aradiak és Batthyány miniszterelnök lelkéért illatoztak. Még nem érkezett meg a fagy.