A megváltott csend – Skorka Károly forradalmár újságíró tábláját avattuk a Sajtóházon

Az Ady Endre utcai Sajtóház falán ma már bárki megtekintheti Skorka Károly, író, újságíró, szerkesztő domborművét, melyet a móri szobrászművész páros, Nagy Edit és Pintér Balázs készített. Az alkotás annak a forradalmi szellemiségnek állít emléket, amely 1956. október 29-én nyomtatott formában, az Új Fehérvár címlapján jelent meg, miután egy nappal korábban Skorka újraélesztette a lapot. A Skorka Károly felelős szerkesztői gondozásában kiadott lapszámon a „világ proletárjai egyesüljetek!” szöveget leváltotta a „Hazádnak rendületlenül légy híve ó magyar!” és feltűnt a Kossuth-címer is. Ezért a bátor tettéért 10 év népbírósági ítélet járt, amelyet azonban a felelős szerkesztő már nem élt túl.

Az emléktábla avatására eljött lánya, Skorka Éva, valamint Wittner Mária szabadságharcos is. Cser-Palkovics András polgármester és Spányi Antal megyéspüspök szintén tiszteletüket tették az avatáson.

- Mondhatnám, hogy leleplezzük a táblát, de nem ezt tesszük, szándékosan. Hiszen az a korszak, amely oda juttatta Skorka Károlyt, hogy 1963-ban meg kellett halnia a börtönben, egyszer már lelepleződött. Így nincs szükség arra, hogy hasonló jellegű, gondolkodású embereket mi, aki ebben a korban élünk, megpróbáljunk leleplezni. Ő szabadon, fényesen ragyogjon arcával és emlékével a Sajtóház falán – fogalmazott Nagy Zoltán Péter, a Fejér Megyei Hírlap főszerkesztője az október 23-i avatáson.

Cser-Palkovics András, Székesfehérvár polgármestere ezt a gesztust megköszönve, azt mondta: – Az egyik szemem sír, mert egészen biztos, hogy ez az ember jóval korábban hunyt el, mint ahogy ez normális körülmények között megtörtént volna, s rajta keresztül egy család életét is megnyomorították, ellehetetlenítették. Beszéljünk akár róla, akár feleségéről, lányáról, családjáról, barátairól, ismerőseiről, kortársairól vagy munkatársairól, mindenki elvesztett rajta keresztül valamit. Másrészt viszont mosolyog a szemem, mert köszönhetően az ötletgazdáknak, ez a tábla azt hirdeti, hogy valójában, akik akkor vesztesnek tűntek, azok győztek. Az ő emléküket őrizzük meg, őket tartjuk hőseinknek, s olyan elődeinknek, akikre érdemes a szemünket felemelve, előttük a tiszteletet leróni, s most már lesz lehetőség ezt Fehérváron hol megtenni, méltó keretek és körülmények között. Egy emléktábla ugyanis lehetőséget ad, hogy amikor erre járunk, elgondolkozzunk azon, hogy mekkora szerencsénk van nekünk, hogy szabadságban élhetünk, egy független nemzetben és hazában, s hogy mekkora hálával és köszönettel tartozunk azoknak, akik a saját korukban meghozták a saját áldozatukat – amely ebben az esetben az élet áldozatát is jelentette.

Csendes forradalmár

Skorka csendes, igazságkereső újságíró volt. Ennek megfelelően 1956-ban csöndesen lett forradalmár, csöndesen váltotta meg az Új Fehérvár című újságot, melyet előtte betiltottak. 1956. október 28-án ismét megjelentette, majd egy nappal később a szokásos „Világ proletárjai, egyesüljetek!” helyére odaírta, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve ó magyar!”. Ez volt a vezérfonal, emiatt is kapott 10 év börtönt. 1956. egyik legnagyobb ikonja, Wittner Mária e szavakkal szólt ’56 kapcsán a mai emberekhez: – A jelszavak világát éljük. Most is vannak csendes újságírók, akik megírják az igazat, s vannak túl hangosak is.

„Az utolsó szó jogán” közzétett üzenetét olvasta fel a fehérváriak előtt is: -Előbb utóbb minden titok kiderül, mert a hazugságnak ez a természete – idővel lelepleződnek. Az idő kérlelhetetlenül halad előre, az emberi tudomány sem tudja megállítani. Az is igaz, hogy az elmúlt hatvan év sem tudta az emlékezetből kitörölni az ’56-os forradalom történéseit és megtorlásait. Visszanéznek az arcok, a szemek, a vonások, az események szinte képszerű elevenséggel törnek fel az emlékezet feneketlen kútjából. Akkor még vidámak, szépek, bizakodóak és bátrak voltak, tele szívet melengető várakozással. Aztán mindennek vége lett, dermedt néma gyász ülte meg a lelkeket. Szinte nem volt család, ahol ne gyászoltak volna. A testbe robbanó golyó megfelelő hatást fejtett ki ebben a testvérháborúban. De az idő kérlelhetetlenül megy tovább. Az akkori lelkes ifjak ma megtört, csalódott emberek lettek. S az idő múlásával egyre kevesebben vagyunk. Temetünk és újra temetünk, megyünk a koporsók után, és velünk jönnek az emlékek. És csak azt érezzük, belőlünk is eltemettek valamit. Eszembe jut a börtönben olvasott Balsac regény, A szamárbőr: amely ez esetben minden eltemetett társunkkal kisebb lesz, míg végül ránk is sor kerül, elmegyünk és megszabadul tőlünk a világ. Ők még tudtak saját életüket feláldozva szeretni, hazát, nemzetet, családot. De egyet nem tudtak: gyűlölni. Szabad hazában szabadon akartak élni, az életük árán is. A hatalmat mindenáron megtartani akaróktól idegen a hazaszeretet, ez volt az elsődleges mozgatórugója a forradalom leverésének is. A sortüzek eldördülésének, az ártatlan áldozatok kivégzésének – mert félelmet, rettegést akartak kelteni az emberekben. A félelem beivódik az ember lelkébe, még ma is érezni ezt. Hóhéraink szellemi örökösei napjainkban sem adják fel a harcot, tovább küzdenek a politikai hatalom visszaszerzéséért és a lelkek feletti hegemóniáért. Az árulás hatvankét évvel ezelőtt sem volt probléma számukra, de Márai Sándor szavaival élve: „A gyilkosnak is hamarább bocsátani meg, mint az árulónak”. Ezeknek minden fajtája kiválóan működött, és működnek ma is, mert a minősített hazaárulást magas szinten gyakorolják. Mindegy, hogy kinek árulják a hazát, a nemzetet, csak a júdási ezüst gyarapodjon a számlán, mert a pénz csörgése zene fülüknek. Nem törődnek azzal, hogy hányan adták életüket a szabadságért, ők ma is szemérmetlenül dobra verik a hazánkat. Szóljon az emlékezet a mindig tisztákról, az áldozatokról, a mártírokról. Mányi Erzsit is húsz évesen, egy laktanya udvarán végezték ki – egy tele tárat lőttek a fejébe.

A haja belesült a fa törzsébe, amit évekkel később vágtak ki, hogy nyoma se maradjon a tettüknek. De mi nem felejtünk. Hatvan év. Sok évtized telt el azóta, de mindennek, így a számvetésnek is eljön az ideje. A vérdíjakból szerzett vagyonból nem csak az érc csengése hangzik ki, hanem a kivégzett mártírok üzenete is az égbe kiált. Az áldozatok erőt adnak nekünk, mert ezt az üzenetet csak mi értjük, mi, akik sem szívet, sem hazát nem cserélünk, mert ezt a hazát megtartani csak azok tudják, akik annyira szeretik, hogy még áldozni is képesek érte. Ha kell, az életüket. Erről szól ez a történelmi párhuzam. Erről szól több ezer éves történelmünk. S mindig itt vannak velünk, itt maradnak velünk a lelkünkben – ők, akik ezt a hazát szerették és az életüket adták érte.

Adósságot törlesztünk

Skorka protestáns volt, s 20-as éveiben rajongásig szerette Prohászka Ottokár püspököt. Ezért úgy döntött, hogy ő pedig abba a templomba fog járni – nem feladva a hitét -, hanem inkább rajongását kifejezni, ahol ő volt. Nagyon jó barátja lett a püspöknek. Éppen ezért Spányi Antal megyés püspök is mondott pár szót a megemlékezésen, mielőtt megáldotta a táblát: – 1956. hősei kapcsán olyan adósságaink vannak, amelyeket bizonyosan nem vagyunk képesek leróni, s amely adósságból most mégis valamit törlesztettünk. Skorka Károly természeténél fogva egyenes gerinccel járt, aki lelkére hallgatva szolgálta az igazságot, aki soha nem tagadta meg azt a magyar vért s azt a magyar lelket, mely őt éltette, vezette, erősítette, s amely őt segítette a nehézségek, borzalmak elviselésében, életének odaadásában is. Emlékét újra fel kell idéznünk, hogy a fiatalok is megismerjék az ő erényeit. Azért, hogy ők is hasonló módon áldozatosan tudják szeretni és szolgálni a nemzetet, kiállni az igazság mellett, és hűségesen megmaradni azok mellett a magyar keresztény gyökerek mellett, amelyek ezer éve táplálják, őrzik és erősítik ezt a népet. A mi küldetésünk az ő harcaik beteljesítése, s hogy bármilyen nehézségek árán is, mégis próbáljuk ezt a mai világot, társadalmat jobbá, erényesebbé, magyarabbá tenni.

A Skorka sír újrafelfedezése

A diktatúra amnesztiáját Skorka azonban épphogy nem érte meg – pár nappal előtte halt meg. A börtön őrei, hiába tudták, hogy az élőkkel mit kell csinálni – kinyitni előttük az ajtót -, azt azonban nem tudták, hogy a halottakkal mi a teendő. Napokon, heteken át nem adták ki Skorka Károly testét. Végül azzal a paranccsal, hogy szigorú titokban temessék el a sóstói temetőben, kiadták. Székesfehérvár lakossága azonban, a szigorú tilalmak ellenére is, elment a temetőbe, s ki-ki megállt egy-egy sírnál, szerteszét a temetőben. S mikor az első rögök kopogtak a síron, a férfiak leemelték a kalapjukat, a nők imára emelték a kezüket. Némán búcsúztak el Skorka Károlytól, majd mindenki némán távozott. Épp ilyen némaság vette körül Skorka emlékét is évtizedeken át. Nagy Zoltán Péter és Pósa Árpád, a Fejér Megyei Hírlap vezetőiként együtt döntöttek két évvel ezelőtt úgy, hogy a forradalmár fehérvári újságíró emlékét felélesztik. Először koszorúzással tették ezt a sóstói temetőben tisztelegve Skorka emléke előtt – ma pedig már az új emléktábla előtt tehették ezt meg. A cél azonban már akkor is ez volt – méltó helyet találni és méltó módon felidézni az 56-os szabadságharc fehérvári pillanataihoz erősen kapcsolódó újságíró, szerkesztő emlékét.

Skorka Éva édesapja, családja körül tehát megszűnt a hallgatás. A szerkesztő lánya a megemlékezés végére érzékenyült el, mint akinek lelkéről évtizedek súlya gördül alá. Kezében a fehér rózsa finoman rezgett, miközben pár szót üzent a ma emberének: tisztességet, becsületet kívánt és azt, hogy szeressék az emberek a hazájukat, embertársaikat.