Fegyelemre, életre tanító szolgálat – Vadon Gábor a nyugállományúak elnöke

A katonának ellensége vagy barátja a háború?

– Természetesen nem lehet a barátja! A katona legfőbb dolga, minden erejével segítse, hogy béke legyen a hazájában és mindenütt másutt. A békében a békét, ha szükséges volt, fegyverrel kellett őrizni. Mert sajnos a békében is előfordul, hogy villongások, konfliktusok vannak. Szerencsére Magyarországon ilyen az én szolgálati időm alatt nem fordult elő.

Miképp emlékszik az ’56-os fegyverek zajára?

– Akkor még csak hároméves voltam, gyerekként is természetesen hatással voltak rám, illetve leginkább a családomra a történtek. Furcsállottam, hogy édesapámnak sokszor el kellett mennie, és amikor hazajött, láthatóan nagyon megviselt volt. Szerencsére aztán jobb idők követ­keztek, és ez valamelyest a háttérbe szorította a gyermekkor emlékeit, hiszen apróságként akkor a világot még a család jelentette a számomra.

Miért katona lett, miért nem építész, futballista, énekes sztár vagy valaki más?

– Már ötödikes általános iskolás koromban dolgoztam a nyári szünetekben. Először vízhordó voltam egy kubikus­brigád mellett, akkor nyilván kubikus szerettem volna lenni. Középiskolás koromban kezdett foglalkoztatni a honvédég iránti érdeklődés: a Magyar Honvédelmi Sportszövetségben rádióamatőrként ténykedtem. A szüleim szelíden segítették a döntésemet abban, hogy végül katona lettem, híradóként. Debrecenben kezdtem új életemet hat hónapos csapatépítő tréninggel, alapkiképzéssel, középpontjában a híradó szakma rejtelmeivel. Szép időszak volt, bár meglehetősen töményen kaptuk a „tudományt”, és itt tanultuk meg, mi is a fegyelem, a bátorság és az emberség.

Mennyire jelentett a családjának vándoréletet a hivatásos katonai lét?

– Tiszti pályámat Nyíregyházán kezdtem, rejtjelező részlegvezetőként. Még nőtlenként kerültem Ceglédre, majd újra Nyíregyházára vezényeltek vissza. Folytatódott az ingázás, bő négy év után ismét Ceglédre vezetett az utam, majd 1991-ben kerültem Székesfehérvárra, és azóta itt élünk. 1974-ben zászlósként itt töltöttem a gyakorlati időmet, és mit mondjak, alföldi gyerekként nem nyerte el a tetszésemet e helyőrség. De megszerettem!

Nyugdíjasként, civilként is kicsit megmaradt katonának, hiszen a nyugdíjas honvédok klubját vezeti…

– Ez igaz, miként az is, hogy ez a honvéd „alakulat” százszázalékos civil szervezet. Bár szoktunk emlékezni a régi időkre, de a klubnak az az első számú feladata, hogy megteremtsük tagjainknak a kikapcsolódás lehetőségét. Az már más kérdés, hogy sűrűn előtörnek az emlékek, ami természetes, hiszen azok a munkás idők mély nyomot hagytak bennünk.

Látva mindennapjainkat, miként vélekedik: most kell lenni tényleg katonának? Mennyire ítéli veszélyesnek mindennapjainkat?

– Ma sem látom veszélyesebbnek a helyzetet, mint korábban. Ha visszatekintünk az elmúlt évtizedekre, például 1956-ban, 1968-ban, Vietnámban vagy legutóbb a balkáni térségben bizony mind fegyveres konfliktusok voltak, de szerencsére mégsem lett nagyobb baj…

Ha visszatekint a maga mögött hagyott évekre, mit mond: miért volt jó lenni katonának?

– A 35 évem alatt azért volt jó katonának lenni, mert a szolgálat fegyelemre, életre, emberségre tanított. Biztos, hogy megtanultam volna ezeket más területen is, de a katonaságnál ezek voltak az elsők, a legfontosabbak.

A gyerekek nem követték a hivatásában?

– Nem, ők az élet más területével jegyezték el egymást, az egyik önkormányzati, a másik szociális területen dolgozik. A „végelszámolásnál” teljes mértékben elégedett lehetek az életemmel, az elért eredményeimmel akár a katonai pályán, akár a civil életben. Voltak kitüntetéseim, nyolc elismerést kaptam katonaként, ezek közül a legmagasabb a Haza Szolgálatáért Érdemérem ezüst fokozata és a Tiszti Szolgálati Jel. Mi kell ennél több?