2019.12.31. 15:00
Beszélgetés Cey-Bert Róberttel őseink kereszténység előtti, év végi ünnepéről
Cey-Bert Róbert Gyula, a kalandos életű író, a Corvin köz egykori szabadságharcosa szinte egész életében kutatta a hun–magyar múltat.
Ha kellett, Cey-Bert Róbert Gyula Belső-Mongólián át Ujguriáig utazott a válaszokért Fotó: Kricskovics Antal / Fejér Megyei Hírlap
Eredményeiről kötetekben is beszámolt, miközben előadásokat tartott azoknak, akik hasonló érdeklődéssel vették körül. Milyen elképzeléseket alakított ki arról, miként élték meg őseink ezeket a napokat? Erről kérdeztük a korábban Fehérváron is tanító főiskolai tanárt, aki újabban figyelmét minden évben a magyar múlt egy-egy dicsőséges, fájdalmas, de mindenképpen jelentős eseménye felé fordítja.
Milyen emlékek élnek önben a régi, gyermekkori karácsonyokról?
– Fantasztikus ünnepeink voltak. Mindig olyan fenyőfát vettünk, amit ki lehetett ültetni, ezért most ott áll a házunk előtt körülbelül tíz ilyen fenyőfa: közülük több már hetven-, hetvenöt vagy akár közel nyolcvanéves is lehet. Látványuk a régi karácsonyokra emlékeztet, amikor ezek a fák tele voltak dísszel, szaloncukorral, dióval, szépen elrendezett süteményekkel. Csillagszórókat gyújtottunk és elénekeltük a Mennyből az angyalt. De volt egy egészen más karácsonyom is 1944. december 24-én. Ahol laktunk, Bárdudvarnokot már december első hetében elfoglalták az oroszok. Részeg társaság tört be a házunkba szenteste, kidobták a fát az udvarra és ott meggyújtották. Így mutatkoztak be. Ez ijesztő emlék maradt.
A Corvin-közben harcolt 1956-ban, ezért menekülnie kellett. Hol töltötte a menekültlét első karácsonyát?
– Svájcban. Körülbelül hatszázan voltunk egy régi kaszárnyában magyarok, és igazi magyar karácsonyt rendeztünk feldíszített fenyőfával, ünnepi énekekkel. Nagyon szép emlék maradt számomra az is.
![](https://cdn.feol.hu/2021/09/xKv3ozfKYYtkdF9ABQPTfaVObTATqzhZMiaHTMtxEDQ/fill/3936/2675/no/1/aHR0cHM6Ly9jbXNjZG4uYXBwLmNvbnRlbnQucHJpdmF0ZS9jb250ZW50Lzg1MjEwZDZiNGU0ZjRlZDNiODI2MWMzYjc2ZGFlNGE3.jpg)
Azon kevés magyar menekültek egyike volt, aki nem maradt Nyugat-Európában, aki nem ment az Egyesült Államokba vagy Kanadába: a Távol-Keletre került. De ott csak a keresztények ünnepeltek…
– Igen, amikor Japánban, Hongkongban vagy Thaiföldön talált a szenteste, az ottaniak között a szívemben ünnepeltem. Bár tudtam, hogy otthon még tart a Kádár-rendszer, szeretettel gondoltam haza.
A történeti kutatásai során sokat megtudott arról, miként töltötték ezt az időszakot a magyarok, illetve a hunok?
– Nagyon érdekelt ez a téma, ám semmilyen adat nem állt rendelkezésemre, mert senki sem írt róla. Először el kellett jutnom Belső-Mongólia után Ujguriába, ahol találkoztam ujgur kutatókkal, akik komolyan foglalkoztak a hun ősök szellemi hagyatékával. Tőlük hallottam először arról az időszakról, amit mi karácsonyként ismerünk: de persze ők ezt nem ilyen formában ünnepelték. Két nagy évközi ünnepük volt. Amikor a leghosszabbak a nappalok, ez a június 22-től 24-ig terjedő időszak, és volt egy olyan ünnepük, amikor a leghosszabbak az éjszakák, ami után már növekedett a Fény.
![](https://cdn.feol.hu/2021/09/E1KvSVarNCWFRh38KevTGCXVy2vSnKD0v5TbTxxTJPo/fill/960/960/no/1/aHR0cHM6Ly9jbXNjZG4uYXBwLmNvbnRlbnQucHJpdmF0ZS9jb250ZW50L2Y5YTFjYThlZDY4MjRlM2RiNzcxM2U1MDE4OTVjODEy.jpg)
Fotó: családi archívum
Ez volt a Fény születésének ünnepe?
– Igen. Az ujgur kutatók hívták fel arra a figyelmemet, hogy a hunoknak volt egy szent hegyük, a Bortengri. A tengri szó istent jelent: ez volt az első leírt hun szó a kínai krónikákban. A bor szót nem nagyon tudtam először ebben a vonatkozásban értelmezni. De amikor jobban megismertem a hun–magyar ősvallást, amiről később könyvem is megjelent, már tovább tudtam lépni. A hunok, egyistenhívők lévén, az eget, az égboltot tekintették az Istent szimbolizáló értéknek. Annak nagysága volt csak méltó az isteni jelképhez. Ennek az égboltnak volt egy nappali és egy éjszakai változata. A Bortengri hegyéről a kínai krónikákban azt olvasni, hogy ott a hunok az újjászületést tisztelve áldozatot mutattak be és tüzeket gyújtottak. Arra lehetett következni, hogy a bor azt az átváltozóképességet jelképezte számukra, amikor a nappalból éjszaka lesz, az éjszakából pedig nappal. A mai bor szavunk az erjesztett szőlőlé meghatározása volt már a hun nyelvben is: a bor átváltozást és újjászületést jelentett és egy színt. Amikor a muston megjelenik a fehér hab, az hasonló az alkonyathoz és a pirkadathoz. Ezek természetesen mind csak feltételezések, de mindezt az ujgur kutatók munkája alapján tehetjük meg. Ami bizonyos, hogy a kazah és üzbég pásztorok december utolsó hetében nagy tüzeket gyújtottak és úgy ünnepelték az újjászületést, a Fény újjászületését.
Ebből miként lett keresztény ünnep?
– Jézus születésének napját eredetileg nem december utolsó hetére tették, az később alakult így, amikor egy másik vallás, Mitra perzsa isten tisztelete versengett népszerűségben a kereszténységgel. Eredetileg Mitra születésnapja volt december 24-én, a keresztények őellenében határozták meg december 24-ének Jézus születésnapját, azaz a Fény születését.
Honnan ered a karácsony szavunk?
– Nem értek egyet a szláv etimológiával. A karácsony szóban benne szerepel a „kara”, amely a türk nyelveken feketét jelent. A „csong” kazah nyelven pedig azt jelenti, hogy hatalmas, mély. A „karacsong” arra utalhat, hogy a mély, hatalmas sötétségből születik újjá a Fény. Természetesen ez is csak feltételezés, de én inkább ennek adok hitelt.