Fiatal kora óta él a Velencei-tó közelében Fa Nándor

Élő legenda – mondják Fa Nándorról. Ez hamar be is bizonyosodik, beszélgetésünket követően ugyanis, amikor a Magad, uram című kötete kapcsán tartott előadást, mindenki csak arra vágyott, hogy kezet fogjon vele. Ő pedig erősen, magabiztosan, akár a szélcsendben megnyugvó árbóc, állta a kedves gesztusokat. Hamar kiderült az is, hogy hallgatói között szegről-végről rokonai is vannak. Édesapja ugyanis egy kis Fejér megyei településen született…

Mindent megkapott a víztől, ami számára fontos volt

– Bodajkon született, élt, innen került aztán a vasúthoz, a vasút után katonának, a katonásdiból háborúba. A háború után került Fehérvárra, ahol aztán én születtem. De rendszeresen visszajártunk Bodajkra, ahol gyerekfejjel nagyon izgalmas és nagyon szép élményeket éltünk meg – enged betekintést gyermekkori élményeibe a vitorlázó, hajóépítő, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével, Magyar Érdemrend nagykereszttel és Magyar Örökség díjjal is kitüntetett, a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagjává választott versenyző. Persze minden elismerését és díját már ő sem tudná felsorolni, vallja be, ahogy azt is: a Szent Jupá­tos élményeire már nehezebben emlékszik. Elmosták őket a Vendée Globe kemény futamai.

– Igyekszem néha kiszakadni a társadalomból. Eleinte csak azért tettem, mert szerettem a tengert, a vitorlázást, a természetet. Később már teljesen tudatosan. És azért mentem egyedül, mert önmagammal akartam szembesülni, önmagammal lenni, és azokat a gondolatokat, azt a szellemet megélni, amit a természet közelségében, annak kiszolgáltatva az ember megél – próbál magyarázatot adni a szárazföldi világban gyökeret vert embernek a vízi világutazó. Mint mondja, ott az élet egészen más világ, más gondolatokat szül. Ha valaki szembesülni akar önmagával, erényeivel, gyengeségeivel, kérdéseivel és a keresett válaszokkal, akkor az egy igen jó közeg.

– És túl azon, hogy minden vonzott, ami a versenyekhez kötött, minden alkalommal izgatottan készültem arra, hogy majd, amikor egyedül leszek, minden lekopik rólam. Lekopnak azok a szárazföldi szennyeződések, amik, lehet, az emberi kapcsolatokból, a folyamatos zaj- vagy fényterhelésből adódnak. Ebből kiszakadni és egyszer csak érezni, hogy én vagyok, és elkezdeni gondolkodni azon, ki vagyok én – nagyszerű élmény. A teljesítmény, az óceán meglehetősen terhelt állapotba hozza az embert, és ez az állapot aztán felturbósodik azzal, hogy elkezd az ember önmagán gondolkozni. És nagyon érdekes válaszokat kap, egészen mást, mint amit a szárazföldön, a társadalomban valaha is fog valaki adni. Nem véletlenül találták ki a remeteséget sem, az is valami hasonló lehet.

Fa Nándor azonban mára befejezte az utazást. Határozott világképe nem rendült meg az utolsó utazások során, mondhatni, mindent megkapott a víztől, ami számára fontos volt.

– Tudomásul vettem, hogy ennyire vagyok képes, hogy ennyit tudhat meg az ember a létről. Küldetésként – hú de nagy szó –, szóval feladatként, kíváncsiságból nem megyek, más dolgom meg nincs ott.

A nagy utazó tehát ma már Velencén nézi a jóval kisebb vizet.

– Egészen kis gyerekkoromban kerültem ki, mert az volt a legközelebbi víz Fehérvárhoz, és a víz vonzott. Eleinte csak mint strandoló jöttem, aztán később egyre többféle módon. Még tizenéves voltam, amikor bekapcsolódtam a kajak-kenu életbe mint sportoló. És az egész fiatalkoromat a Velencei-tónál töltöttem. Persze utaztunk-versenyeztünk a Dunán, máshol is, később vitorlázó lettem a Balatonon, a tengeren, de alapvetően nekem az ifjúságom helyszíne a Velencei-tó volt. És én azért élek a Velencei-tó partján fehérvári létemre, mert nekem azt a világot adja, amit gyerekkoromban megtanultam, megszoktam. Azt a meghittséget, családiasságot, otthonérzetet, ami nekem fontos. A Velencei-tó látványa, környezete, az egész – ha úgy tetszik – kisugárzása felém, ezt a fajta otthonérzetet és biztonságérzetet sugallja. Számomra két víz létezik, ami fontos, ami az életem szerves része: a Velencei-tó és az óceán. Mindegyik mást jelent nekem. Nagyon mást, drámai módon mást.

Abban pedig megegyezünk: óriási kegyelem volt számára az élettől, hogy minden körülmény „arra játszott”, hogy meg tudja élni az álmait. – Soha nem kellett nekem a környezetemben ebbe az irányba treníroznom senkit. Akivel én együtt dolgoztam, akár a családomban, akár családon kívül – sokakkal dolgoztam már együtt a hazaiakkal, külföldiekkel egyaránt –, mindig nagyon bensőséges csapatmunkaként éltem meg. Ahogy szerintem a többiek is, mert azt láttam, mindenki önkifejezésnek tekintette a közös munkát. Soha senki részéről nem volt ez áldozat. Nagyon sokat dolgoztak, küzdöttek, de mindenki örömmel, élvezettel tette. Valahogy mindenki profitált belőle valamit.

A velencei-tavi hajózás persze közel sincs azon a szinten, amit a profi versenyzők megszoktak. A helyi hajózás nagyon szerényen van kiaknázva, mondja, de gyorsan hozzáteszi: ez így van jól. – Én azért szurkolok, hogy ez így maradjon. Nem kell mindent turistaparadicsommá tenni. Az a jó, hogy vannak még ilyen kis gyöngyszemek, nyugalomközpontok a világban – ezt ne tegyük már tönkre! Szóval azt mondom, hála a jó égnek, nincs kiaknázva, és ha én valamire vágyom, az az, hogy a jövő fejlesztései maradjanak helyes mértékűek!