Hetvenhét éve szakadt át a doni front – Elveszett az újjászületés reménye

Előbb Berdó Gábor Károly, a Doni Kegyeleti és Bajtársi Szövetség elnöke nyitotta meg az elsősorban fotókból és dokumentumokból álló tárlatot, majd az érdeklődők egy másik kiállítótérben folytathatták a délutánt, amelyet a kegyeletnek szántak. Jégbe zárt pokol címmel Farkas Lajos, a Dunaújvárosi Intercisa Múzeum igazgatója beszélt a három gyűjtő, Lukács Gergő, Muszka István és Ősz Tamás Zsolt háborús relikviáiból összeállított anyag kapcsán. A bemutatók márciusig látogathatók az emlékparkban.

A pákozdi Mészeg-hegy, a Velencei-tó szomszédságában magasodó Don-kanyar-emlékkápolna volt az országban a legelső olyan igazán méltó helyszín, ahol emlékezni lehetett a Don-kanyar hőseire, az áldozatokra. Sokáig, hosszú évekig kellett a tisztelgőknek dacolniuk azokkal a véleményekkel, amelyek háborús bűnösöknek, sőt fasisztáknak minősítették mindazokat, akik csupán a körülmények, a múlt század legnagyobb háborúja miatti kényszerből, hazájuk iránti hűségből, keresztény kötelességérzetből fogtak fegyvert és húztak egyenruhát. Egy ilyen nap, az emlékezés és az életet áldozó hősiesség iránti kegyelet napja volt a vasárnapi.

Hetvenhét esztendővel ezelőtt, 1943. január 12-én a pokol egy újabb kapuja nyílt meg a keleti fronton harcoló magyar katonák és munkaszolgálatosok előtt. A Vörös Hadsereg sokszoros túlerővel megindított támadása olyan kitartásra kényszerítette honvédeinket, amelynek egészen a lehetetlen határáig megfeleltek, de a végeredmény nem lehetett kétséges.

Csapataink 1942 júliusának elején érték el a Don vonalát, ahol valamivel több mint kétszáz kilométeres – túlságosan hosszú – frontvonalat védtek. A veszteségek már addig is jelentősek voltak, hiszen a tisztek húsz, a legénységi állomány tizenöt, a munkaszolgálatosok hat százalékát kellett kiírni a létszámból haláleset, sebesülés vagy fogságba esés okán. A Sztálingrádnál történtek miatt a németek meggyengítették a doni arcvonalat, ezért a szovjet áttörés sikere részben a szövetséges számlájára írható: a fegyvertárs persze a magyarokban, olaszokban és románokban találta meg a bűnbakot. Az orosz áradatnak a hősiesség dacára csak ideig-óráig lehetett ellenállni, hiszen a honvédek felszerelése – bár a legjobbat kapták, ami Magyarországon fellelhető volt – messze alulmaradt a német és az orosz hadianyag minőségétől és a katonák egyéni felszerelésétől.

Máig nem csillapodik a vita arról, kit terhel a felelősség a veszteségekért. Jány Gusztáv tábornokot koholt vádak alapján a háború után kivégezték, majd a rendszerváltást követően az ítéletet megsemmisítették, és Jányt rehabilitálták. A jogi állásfoglalás megtörtént, ám

a hazugságok kigyomlálása a magyarok tudatából még mindig nem történt meg maradéktalanul.

A számszerű tények: a 2. magyar hadsereg összesen 128 ezer embert veszített halottakban, eltűntekben, sebesültekben és fogságba esettekben. Közülük nagyjából 50 ezren elestek a harcok során, körülbelül ugyanennyire tehető a sebesültek száma, 27-28 ezren fogságba kerültek. A megsemmisítő lágerekből csak 3-4 ezren jutottak haza. A hadianyag hetven százaléka elveszett.

Mint a remény, ami egy régi ország álmait éltette.