Gyerekkori álmait utazásaiban valósítja meg Gőgös Norbert

– Hogyan vezetett az útja Gárdonyba?

– Akkor dőlt el, hogy elköltözünk Budapestről, a hatodik kerületből, amikor megszületett az első kislányunk. Szükségünk volt egy olyan helyre, amely azért közel esik a fővároshoz, de még közelebb a szabad természethez. A Velencei-tó lehetősége nyilvánvalónak látszott. Vettünk egy menetrendet, láttuk, milyen sok vonat jár erre, aztán megláttuk, hogy Gárdony milyen gyönyörű, akár egy szanatórium. Ennek már tizenöt éve.

– Geográfus és földrajztanár… Mi vonzotta a szakmájához?

– Az, hogy sohasem nőttem fel. Gyermekkoromban legjobban az útleírások, elsősorban Molnár Gábor, Széchenyi Zsigmond és Kittenberger Kálmán írásai érdekeltek, aztán a topográfia már szokatlanul korán, 8-10 éves koromban megragadott. Mindig mindenhová térképpel mentem és mindent megpróbáltam elolvasni, megérteni, minél többet megtudni az adott helyről. Amikor elérkezik az az idő, amikor valaki pályát választ, de nem akad olyan felelősségteljes tanácsadója, aki elmondja például, hogy milyen jó egy közgazdásznak, akkor az ember eltévelyedhet és geográfus lehet belőle.

Velencén nyugszik Molla Szádik, Vámbéry Ármin tudományos munkatársa

– Milyen szervezeti keretek között dolgozik?

– A Magyar Földrajzi Társaság Európa egyik legrégebbi népszerű tudományos társasága, hiszen már 1872 óta létezik. Attól kezdve máig a küldetése az, hogy a földrajzot minél jobban megismertesse a nem szakmabeliekkel is. A társaságnak jelenleg tizenhét szakosztálya van, ezek egyike az expedíciós szakosztály, ennek vagyok a titkára. Előadásokat szervezek, tudományos publikációkat készítek: mindent a földrajz népszerűsítése érdekében.

– Gondolom, a társaságnak nagy emberek is tagjai voltak…

– Hogyne, például Déchy Mór, a híres Kaukázus-kutató, Vámbéry Ármin, a híres kelet-kutató, vagy éppen Stein Aurél…

– …Jártam a sírjánál Kabulban.

– …De azt nem biztos, hogy tudja: Vámbéry Ármin egyik közeli munkatársa, aki a mai Üzbegisztánból jött el vele, a közeli Velencén nyugszik. Molla Szádik, az Aral-tó déli partjáról származott, ő volt Vámbéry élő török szótára, aki a Magyar Tudományos Akadémiára került könyvtárosnak és nagyon szépen megtanult magyarul. Akár a mi családunk, lakhelyéül ő is a Velencei-tó partját választotta.

– A nagy álma tehát megvalósult. Tudja, hány szép helyen járt?

– Minden hely szép, csak tudni kell meglátni benne a szépséget. Jónéhány éve utazásszervezésből élek, mindig én találom ki, melyek azok a történetek, amelyeknek érdemes utána menni.

– Legutóbb éppen egy alaszkai történet volt ilyen: a Klondike folyóról a legtöbb embernek az aranyásók jutnak az eszébe.

– Alaszkában, de inkább Yukon territóriumban, Kanada észak-nyugati részén jártam.

– A Klondike folyóról mindenkinek az aranyásók jutnak az eszébe.

– A Klondike a Yukon egyik mellékfolyója. Ott láthatóak azok az egykor hihetetlen vagyonokat adó aranytelléres mellékfolyók, ahol, ha nem is olyan sokan, de azért néhány százan rendkívüli módon meggazdagodtak, és sok ezer embernek teljesen megváltozott az élete.

– Melyik útjáról beszél társaságban a leggyakrabban?

– Ha valaki évi öt-hat utazáson vesz részt, még van ilyen, de amikor az utazások száma meghaladja a kritikus értéket, ilyet már nehéz mondani. Inkább csak az utolsó másfél-két évre lát rá az ember. Ezek közül kiemelkedő, hogy végre eljutottam a Bhutáni Királyságba, amely egészen különleges helye a Himalájának. Bhutánban a brit tanácsadók folyamatosan azt ajánlják, hogy fokozatosan emeljék a kvótákat: hat-hét éve még csak 7-8 ezer látogatót engedtek az országba, ez a szám ma már nagyon színvonalas, de ellenőrzés alatt tartott turizmus mellett közelebb áll az évi százezer látogatóhoz. Tehát szó sincs arról, hogy zárt ország lenne. Mindenkinek, aki belép a királyságba, napi 250 dollárt kell fizetnie, de ezért színvonalas, hagyományokat követő ellátást kap. Ennek az összegnek a harminc százalékát fordítja az uralkodó népe boldogságára.

– Hová vezet a legközelebbi útja?

– Áprilisban a Jeges-tenger szigetcsoportjára, a Spitzbergákra indulok. Ez a világ legészakibb olyan pontja, amit külön szervezett expedíció nélkül még viszonylag egyszerűen el lehet érni. Norvég felségterület, és napi egy menetrend szerinti járat repül az egyetlen városba, Longyearbyen-be. Onnan lehet aztán eljutni az alig több mint ezer kilométernyire az északi sarkponttól fekvő jégmezőre.