Azt használták, ami helyben volt – Paraszti gazdálkodás a klímavédelem jegyében

Hagyományos ökológiai tudás 2. rész

– Beszűkült ma a fajtahasználat – jelentette ki Lendvai Tibor, akitől Ökoport rovatunkban legutóbb az ártéri fokgazdálkodásról tanulhattunk, most a gyümölcsfákon kezdjük vele együtt. – A világon a gyümölcsök közül – a citrusfélék, a banán után – a harmadik legnagyobb mennyiséget az almából termesztik, ugyanakkor az egész világ almatermesztésében csupán néhány tucat almafajta jelenik meg. Ha bemegyünk bármelyik áruházba vagy sarki boltba, mindenhol ugyanazokat a fajtákat vásárolhatjuk meg, pedig korábban akár csak a Sárköz területén is 45-50-féle almafajtát termesztettek – magyarázta.

Az előadó beszélt arról a paraszti „jó gyakorlatról” is, hogy a hagyományos ökológiai tudás, vagy inkább rutin része volt az is, hogy mozoghattak az állatok. – Egy ismerősöm mesélte, hogy azok a tyúkok, amelyeket mostanában vett, nem kotlanak meg, nincs utánpótlás, nincs utód, nem kel ki a tojás – mondta. – Húsz évvel ezelőtt volt szerencsém, vagy inkább nem szerencsém járni egy csirketelepen, egy tojásgyárban – idézte fel az előadó. – Ketrecekben voltak a tyúkok, négyesével, nagyon kicsi helyen, mindez egy hatalmas csarnokban, mint egy hipermarket. A tyúkok egy lejtős rácson álltak, amikor pottyantottak egy tojást, az kigurult, és vitte a szállítószalag. Toll alig volt szerencsétleneken, hiszen egymást csipkedték. Nem volt helyük… Stresszes tyúkok, stresszes tojás – értékelt. Korábban mozoghattak az állatok, istállóban, ólban laktak. – Sok esetben az állatok lakóhelye minőségibb anyagból készült el, mint az emberi lakhely – mutatott rá a szakember.

Nos, időben hol járunk? Ott, amikor még élt a paraszti társadalom. Ennek felszámolását jellemzően a második világháborút követő furmányos kommunista hatalomátvétel idejére teszik a történészek. De vissza a szót Lendvai Tibornak: – Magyarországon a disznótartásra a Zselicben vagy éppen a Bakonyban is jellemző volt a szilaj tartás, a makkoltató sertéstartás: aranyéletük volt, mint a vaddisznóknak! Amelyek ólban laktak, azok is megfelelő minőségű takarmányt kaptak, nem volt permetezett növényekből származó takarmány, nem voltak hormonokkal, antibiotikumokkal kezelve azért, hogy pillanatok alatt megnőjenek, vágásérettek legyenek, mert kellenek a szalámiba! – fogalmazott. – A népi építészet mindenhol azt hasznosította, ami helyben volt. A helyben, közelben található természetes építőanyagokat használták föl, illetve a népi építészet alkalmazkodott a helyi életmódhoz. A tető dőlésszögétől kezdve a tüzelőberendezés meglétéig vagy hiányáig minden az éghajlattól függött – ecsetelte. – A Kárpát-medence éghajlati viszonyai megkövetelték a fűthető lakóházak építését, megkövetelték, hogy 45 fokos dőlésszöge legyen a tetőnek, erre a csapadékelvezetés, főleg a téli csapadékelvezetés végett volt szükség. Ha lapos tetejű házakat építettek volna, azok talán összerogytak volna a hó nyomása alatt.

Az éghajlat követelte meg azt is, hogy a gabona és a takarmány tárolására fedett épületeket emeljenek, illetve zárt építményeket készítsenek a belterjes állattartáshoz – folytatta. – Építőanyag lehetett a föld, többféle módon: készíthettek rakott sárfalat, amit ásóval egyengettek el. Készíthettek vert falat, ehhez zsaluk közé szorították a földet döngölőfákkal. Modernebb dolog volt a vályogtégla. Építkeztek fából is, voltak úgynevezett boronafalú házak, ez utóbbiak esetén a közöket mohával tömték ki, aztán deszkázták és vakolták be a falat. Fában gazdag területeken, Erdélyben, Nyugat-Magyarországon volt jellemző építőanyag a fa, a kővel való építkezés a Balaton-felvidéken és az Északi-középhegységben volt jellemző, másutt csak elvétve fordult elő. Minden máshol a föld volt az elsődleges – zárta előadása ezen részét Lendvai Tibor.