Tiszta fényű gyémántlakodalom Kőszárhegyen

A pompás tavaszi csokor mellé csokoládé dukált, az emléklapot Kosztolányi Éva közösségszervező készítette, a „dísztáviratot” Borján Péter polgármester kézbesítette. A felirat magáért beszélt: Boldog 60. házassági évfordulót! Mint ahogy a Hemingway-idézet: „Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves az arca, elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.”

A mosolygós házaspárral lélekben közeli a kapcsolat

– Gyuri bácsi és Rózsika néni tevékeny résztvevője a nyugdíjasklub életének, a jókívánságokat a jelen helyzethez alkalmazkodva vittük el számukra – mondta Borján Péter. – A távolságtartás csak fizikai volt, mert a jó kedélyű, mindig mosolygós házaspárral egy pillanat alatt lélekben közeli kapcsolatot tud kialakítani minden jóérzésű ember. Jó egészséget és sok örömöt kívánunk nekik!

Beszélgessünk! De hogyan? Az utcáról bekiabálva? Nem biztos, hogy célravezető. Marad az online tér, a „drótposta”. Úgy viszont nem hallom az ünnepeltek hangját. A faluvezető szerencsére szolgálni tudott telefonszámmal. Kettővel is, a ház urának és asszonyának is van mobilja. Kit hívjak föl? Rózsikát, hiszen a hölgyek általában beszédesebbek a férfiaknál. Eszerint cselekedtem.

Kőszárhegyen leltek új otthonra

– Halló, tessék, Szász György – szólt bele a telefonba a férj. Puff neki, ennyit a jól kigondolt taktikáról. Gyuri bácsival aztán hosszasan elbeszélgettünk… Tóthék Marosvásárhelyen közel laktak a focipályához, a fiatalember együtt játszott Rózsika bátyjával, barátok voltak, a lány is kijárt a meccsekre, így ismerkedtek meg. Megtetszettek egymásnak, György négy évig udvarolt szíve választottjának. Házasságkötésük 1960. április 6-ára esett, a tanácsi esküvőt templomi követte. A lakodalmat háznál tartották, nem hivalkodó módon, családi körben, de voltak jó néhányan. Rózsika konzervgyárban, zöldségfeldolgozóban élte a munkásasszonyok életét, György mezőgazdasági kovácsként lovakat patkolt, lovaskocsikat is javított. A föld szeretete mindkettőjüket elkísérte. Imre fiuk a családjával már korábban Magyarországra költözött, a szülők 2000-ben követték őket. Kőszárhegyen leltek új otthonra. Két unokájuk van, Katalin és Tímea, s ugyancsak két dédunokájuk, a 3 éves Eszter és a 2 éves Gellért.

– A dédunokák a mi kis vagyonunk – jegyezte meg csöndesen a dédnagyapa. Gyuri bácsi 83 esztendős, Rózsika 79. Az Isten éltesse őket! Egészségesek, dolgosan telnek napjaik. Kint a szabadban, a konyhakertben, a virágos kertben (a férfi reggeli előtt már öntözött, felesége beszélgetésünk ideje alatt is a virágjai körül szorgoskodott). A saját termésű spenótból príma főzeléket készítettek, tükörtojással; a borsó még nem is virágzik, de nagyon várják már az abból főzött idei első borsólevest. „Békeidőben” kis autójukkal többször is kiruccantak Fehérvárra, boltokba, valamint kisebb kirándulásokra indultak, a mostani rendkívüli helyzet viszont szigorúan a lakáshoz köti őket. A Maradj otthon! felszólítást maradéktalanul betartják. Imre mindent beszerez nekik, intézi az intézni valókat. A családi köszöntés is az udvaron keresztül zajlott – a közelebbi találkozást, az öleléseket és a puszikat, az ünnepi ebédet majd később bepótolják. Esténként tévéznek, szeretik a vetélkedőket, a régi magyar filmeket. Református vallásúak, a rádióban meghallgatják, a televízióban megnézik a vallási műsorokat. Istentiszteletre Szabadbattyánba szoktak átjárni, Szücs Sándor lelkipásztorhoz.

– Magyarnak születtünk, és a mi urunk, Jézus Krisztus megtartott bennünket egymásnak – mondta elgondolkozva Gyuri bácsi. – A hatvan esztendő titka a szeretetben, a megértésben, a türelemben rejlik! – Az Isten áldja! – aztán így köszönt el a krónikástól. Rózsikát sehogy sem tudtam a telefonhoz csalogatni, őt a legközelebbi falunapon személyesen köszöntöm majd…