Hivatásos segítőknek szólt a köszönet Bicskén

Bicske város több éve alapította egészségügyi és szociális díját, a gyakran hangoztatott hétköznapi hősökre irányítva a figyelmet. Idén Nacsáné Tankó Irén, a Bicskei Egészségügyi Központ ápolónője és szak­asszisztense, valamint Czekmaiszter István, a Kapcsolat Egyesített Családsegítő és Gondozási Központ támogató szolgálatának személyi szállítója vették át munkahelyükön, szerény köszöntés keretében a díjat Bálint Istvánné polgármestertől a Semmelweis-nap alkalmából. A járvány árnyékában szűk körben ünnepeltek, bár e tény talán meg is emelte a dolog jelentőségét.

Nacsáné Tankó Irén mindig Bicskén dolgozott, mióta 1984-ben általános ápolónői és asszisztensi szakon végzett a budapesti Kossuth Zsuzsa Egészségügyi Szakközépiskolában. Érettségi után fogászati asszisztensként helyezkedett el a bicskei rendelőintézetben, azóta több szakasszisztensi képzést szerzett, ahogyan ő mondja: szinte minden szögletében megfordult az egész járást ellátó intézményben. Az elismerésre Balogh Gyula igazgató-főorvos terjesztette fel a város felé munkatársát. A csöndes, mosolygós nővér Mányon lakik családjával, három lányt neveltek fel férjével. A nagyobbik történész, a középső német nemzetiségi óvónő, a kicsi még középiskolás – a családra terelődik a szó a díj okán is.

Irénke dédszüleit ápolták a családban, amiből ő is kivette a részét, de korántsem keserű emlékként idézi fel a megfáradt, idős családtagok testi-lelki gondozását. Rokon gyerekek is sokat nyaraltak náluk, s ő velük is könnyen szót értett, hallgattak rá a kisebbek. Sajnos Irénke édesapja korán eltávozott, súlyos betegségében őt is ápolta, ám később sem érezte soha tehernek a betegek istápolását, mondja. Gyermekkorától egészségügyi pályára készült, semmi másra! A tevékeny asszisztensi munkában találta meg hivatását, nem elégszik meg az íróasztali feladatokkal, noha az is fontos. Jó orvosok mellett dolgozhatott, jelenleg a szemészeten dolgozik szak­asszisztensként, húszéves gyakorlattal a háta mögött folyamatosan újabb gépekkel és eljárásokkal ismerkedik meg. Szelíd humorral meséli, hogy örömmel ment haza a díjjal, s meglepve látta: senki nincs otthon! Megfeledkezett róla, hogy másnap van a születésnapja, sosem magára gondol elsőként máskor sem, s a család szervezte a köszöntést, ajándékozást. Édesanyja nyolcvanéves születésnapját is akkor ülték, különösen bensőséges és örömteli volt az alkalom.

Czekmaiszter Istvánt csak Czekinek szólítja mindenki, a sérültek, fogyatékosok, idősek is így emlegetik a speciális autót vezető sofőrt. A Kapcsolat központ igazgatója, Szabó Ágnes szellemesen jellemezte a díjra való előterjesztésben munkatársát: Czeki ismeri a „nem” szót, de nem használja! Tizenöt éve jelentkezett a hivatásos és önkéntes tűzoltói munkája után a támogató szolgálathoz, de nem készül nyugdíjba vonulni, s a házi jelző­rendszeres segítségnyújtás is az ő reszortja. Nem utazik el, nem nyaral, bármikor riasztható. Két felnőtt gyereke van, felesége óvodai dajka volt évtizedeken át, s tisztelettel hangsúlyozza: neki is köszönhető, hogy elhivatottságát így betöltheti. Az egyenruha és a szabadidő vonzotta a tűzoltói pályára, mondja, persze ez is a szokásos humor nála, elérzékenyülését is ebbe csomagolja, ahogyan erős férfiak szokták. Édesapja rendőr volt, a nagyapját is segítőkész emberként emlegették, szóval ez valami „öröklődés” náluk, teszi hozzá a sok szeretettel emlegetett Czeki. Fia több szakma birtokában kórházi műtőssegédként szegődött szintén a segítőkhöz, lánya a caritas önkéntese. Az értelmi sérültek, a nehezen mozgók, a betegek a derűs, nyugodt személyiségéért hálásak neki, vele igen jó a „célállomásra menni”, mert mindenütt ismerik és elismerik – kórházakban, rendelőkben, iskolákban.

A két egészségügyi díjazott folytatja munkáját, még sokan számítanak rájuk.