Interjú Vizi László Tamás történésszel, pályáról, kihívásokról és a megérkezésről

Történelem–népművelő szakos tanárként végzett Szombathelyen, ezt követte az ELTE bölcsészkara, majd 2002-ben jogi diplomát szerzett. Tűpontosan eltervezte az építkezést?

– Részben igen, részben nem. Veszprémben születtem, ott jártam általános iskolába, majd a Lovassy László Gimnáziumban érettségiztem. Már akkor két irányban gondolkodtam a továbblépést illetően. Az apai nagyapámnak köszönhetően nagyon vonzódtam a történelem iránt, ő ugyanis sokat mesélt nekem a világháborúkról és a két világháború közötti időkről. Ugyanakkor a jogászi pálya is mindig nagyon érdekelt. Végül a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola történelem szakára iratkoztam be. Az ott eltöltött négy év olyan szakmai muníciót adott, amiért azóta is hálás vagyok.

Veszprémben telt a gyermekkora, Szombathelyen szerzett diplomát, hogyan került végül Székesfehérvárra?

– A feleségem, akivel évfolyamtársak voltunk, székesfehérvári. Együtt kerestünk munkahelyet, ami nem volt egyszerű a 80-as évek közepén. A véletlennek köszönhető, hogy pályakezdőként mindketten tanári állást kaptunk Székesfehérváron. 1985-ben kezdtem el történelmet tanítani az akkor még Május 1. Általános Iskolában. A tanulmányok sorában az ELTE bölcsészkara következett, majd az egyetemi diplomámmal a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskolában helyezkedtem el. Ebben az időszakban kezdtem érdeklődni a politika iránt, a helyi közéletben történő változásokat is figyelemmel kísértem. A 80-as évek második fele Székesfehérváron komoly politikai várakozásokkal teli időszak volt. 1985-ben indítottam útjára és 1996-ig vezettem a városi História Klubot, amelynek rendezvényei nemcsak a történelem iránt érdeklődőket vonzották, hanem Székesfehérvár értelmiségének meghatározó találkozóhelyévé is vált. A magyar történelemtudomány legjobbjai mellett olyan személyiségeket is vendégül láthattam, akiket korábban csak a Szabad Európa vagy az Amerika hangja hullámhosszán lehetett hallani, olyanokat, akik aktív szereplői voltak az 1956-os forradalomnak.

Tanítás, közösségformálás, előadások, izgalmasnak látszik ez az időszak. A szakmai előrelépés sem maradt el, hiszen 1989-ben az akkor induló Tóparti Gimnázium igazgatóhelyettese lett.

– Igen, és ebben a beosztásban hét évig dolgoztam, miközben természetesen történelmet is tanítottam. Nagy szakmai kihívás volt új tantestületet teremteni, új középiskola szakmai arculatát megformálni, pedagógiai koncepcióját megalapozni. Az eltelt évtizedek alatt egyébként a Tóparti Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola országosan elismert közoktatási intézménnyé lépett elő.

A Kodolányi János Főiskola – ma már egyetem – ugyancsak fontos állomása az életének. Mikor és milyen indíttatásból csatlakozott az intézményhez?

– Valójában az alapító tagok közé tartozom, az 1992-ben kezdő évfolyamot már tanítottam. 2000-ig óraadó tanárként tanítottam, ám akkor Szabó Péter főigazgató (ma a KJE rektora) hívott, hogy szervezzem meg a társadalomtudományi tanszéket, és indítsam el a tanszék által gondozott nemzetközi kapcsolatok szakot. Örömmel tettem eleget a felkérésnek. Közben végéhez közeledtek a jogi tanulmányaim. Amikor elvégeztem a jogi kart, rektor úr felkért, hogy vállaljam el a főtitkári feladatokat is. A későbbiekben rektorhelyettesi feladatokat is vállaltam, jelenleg általános rektorhelyettes vagyok az egyetemen.

Tudományos tevékenységéről még nem szóltunk, holott jogtörténeti témájú doktori értekezése a nyitány. Ennek székesfehérvári vonatkozása is van.

Először a 16. századi vár- és hadtörténettel kezdtem el foglalkozni, ebből jelent is meg több önálló munkám. A vártörténeti kutatásaim azzal zárultak, hogy az eredeti szakdolgozatom átszerkesztve, Veress D. Csaba történész barátom tanulmányával együtt megjelent egy közös kiadványban. 1989-ben, az 1809-es győri csata évfordulójára Veress D. Csaba országos konferenciát szervezett Veszprémben, és felkért, hogy írjam meg a Fejér megyei inszurrekció, nemesi felkelés történetét. Így kezdtem hozzá 1989-ben Székesfehérvár és Fejér megye napóleoni háborúk alatti nemesi felkeléseinek kutatásához. A nemesi felkelést a napóleoni háborúk időszakában négyszer is fegyverbe szólította az uralkodó: 1797-ben, 1800-ban, 1805-ben és 1809-ben. Nemesi felkelőink 1809-ben egyébként eljutottak a híressé, de leginkább hírhedtté vált győri ütközetbe is. A győri csata csúfos kudarcként jelent meg a közgondolkodásban és a tankönyvekben egyaránt, amit mára sikerült revideálni és a magyar nemesség akkori szerepét és szerepvállalását átértékelni. Büszke vagyok rá, hogy Veress D. Csaba és Ódor Imre mellett ebben nekem is volt szerepem. A kutatásokban sokat segített Erdős Ferenc, a Fejér Megyei Levéltár igazgatója. A témából született a PhD-dolgozatom 2004ben, illetve egy monográfia 2014-ben: „Kövesd példájokat vitéz eleidnek…” A magyar nemesi felkelés a francia háborúk időszakában, különös tekintettel Székesfehérvár és Fejér vármegye inszurrekciós szerepére címmel, amely a Városi Levéltár és Kutatóintézet gondozásában jelent meg.

Másik két történelmi korszak is kutatásainak tárgya. Miért alakult ez így a szakmai pályafutása során?

– A dualizmus korának diplomáciáját meghatározó események és szereplők különösen érdekelnek. Emellett a két világháború közötti magyar külpolitika mozgásterének és kényszerpályára szorulásának vizsgálata áll kutatásaim fókuszában. És itt van a kapcsolódási pont ahhoz a területhez, amellyel az utóbbi másfél évtizedben intenzívebben foglalkozom. Hiszen a két világháború közötti korszak, de valójában az egész 20. századi magyar történelem és külpolitika a trianoni traumához nyúlik vissza. Fontosnak tartom annak vizsgálatát, hogy milyen okok vezettek el Trianonhoz, a történelmi Magyarország felbomlásához, és miként sikerült ebből a kilátástalan helyzetből talpra állnia a nemzetnek. Ennek során aztán számos olyan kérdéskörbe ütköztem, amelyet eddig nem vagy téves megközelítésben vizsgált a magyar történettudomány. Ilyenek például a békediktátum aláírásának körülményei, az ezzel kapcsolatos döntések meghozatalának kulisszatitkai, az aláírók személye vagy éppen a békediktátum ratifikációja. A Trianon-problematika abból a szempontból is foglalkoztat, hogy miképpen lehetett és lehet azt kezelni, s az egyes történelmi korszakokban miként viszonyult hozzá a magyar politikai elit. Az ezzel kapcsolatos kutatási eredményeimet 2016-ban publikáltam A sérelmi politizálástól a nemzeti összetartozásig című kötetemben, amely Trianon válságkezelésének 90 évét dolgozza fel.

A Magyarságkutató Intézet tudományos főigazgató-helyettese, a Történeti Kutatóközpont vezetője 2019 tavaszától. Mennyire érzi azt, hogy „megérkezett”?

– A Magyarságkutató Intézet főigazgatójának, Horváth-Lugossy Gábornak a felkérése teljesen új kihívásként ért 2019 tavaszán. Egy frissen megalakult, nemzeti elkötelezettségű intézet tudományos arculatának, profiljának a kialakításában való közreműködés nagy feladat és még nagyobb felelősség. Ugyanakkor nem mindennapi lehetőség is. Ezért aztán nem sokat gondolkodtam azon, hogy elfogadjam-e. Számomra az oktatás és a kutatás, a tanítás és a tudományos munka mindig is összekapcsolódott. A célok és a küldetés, amit a Magyarságkutató Intézet magáénak vall, a magyar nemzet múltbéli önmeghatározása szempontjából kiemelkedően fontosak. Új szemléletre, új módszertani megközelítésekre, a tudományos eredmények 21. századi, a fiatalokat is elérő, őket is megszólító kommunikációra, friss tudományos vitákra van szükség, melyeket a Magyarságkutató Intézet nemcsak felvállal, hanem ezeknek az élére is áll. Hogy megérkeztem-e? Soha nem mérlegeltem ezt. Mindig a feladatra koncentráltam. Akár gimnáziumot kellett építeni, akár tanszéket, akár főiskolát, egyetemet, akár tudományos kutatóintézetet. A feladat mindig megtalált, s mindig voltak, vannak kiváló kollégák, igazgató, rektor, főigazgató, akikkel közösen lehetett, s lehet építkezni.