Háború és földrengés után, a csapások földjén – Helyszíni riport Horvátországból

Tábori ágyban fekszem, hősugárzó küzd a hideggel, kint esik a hó. Morajlást hallok, ropog körülöttem a ház, inog az ágy. Sok földrengést átéltünk, amióta megérkeztünk Horvátországba, de ez a legnagyobb: később megtudjuk, 4,9-es erejű. A Baptista Szeretetszolgálat nemzetközi csapatának tagjaként dolgozom, ketten jöttünk Magyarországról, hozzánk egy amerikai és három vajdasági önkéntes csatlakozott.

Reggel útnak indulunk, aztán megállunk, hogy lefényképezzek egy házat, a szétnyílt fal mögött még ott sorakoznak a vállfákon az ingek. Egy férfi jön, arca nyúzott, azt mondja, adhatnánk a képért ötven eurót. Aztán elvigyorodik, s hozzáteszi, csak viccelt, majd útba igazít, hol tegyük le a segélycsomagokat. Hajtunk tovább.

„Húsz másodpercig tartott az egész, de időtlen időnek éreztem, soha nem féltem annyira, még a háborúban sem…”

– Ágyban feküdtünk a férjemmel, amikor megremegett a föld. Nem ijedtünk meg, de fél óra múlva megint jött egy – emlékezik Ljubica Stekovity. – Mivel a ház emelete fából készült, úgy éreztük, egy erdő dől össze körülöttünk. Mintha rönkök gurultak volna lefelé. Akkor már nagyon megijedtünk, hogy mi történhet még? Lecsúsztak a cserepek, a kémény kifordult a helyéből, megjavítottuk, amit lehetett. Másnap épp takarítottam, amikor ismét megremegett a föld. Nem tudtam, rohanjak, vagy maradjak? Húsz másodpercig tartott az egész, de időtlen időnek éreztem, még soha nem féltem annyira, a háborúban sem. Apám rokkant, nem tud járni, csak ült a szoba közepén. Felkaptam a székkel együtt, úgy vittem kifelé. A nővérem után kiáltottam, s azt láttam, hogy a körülöttünk lévő három-négy ház eltűnik a porfelhőben. Rohantam az úton, akkor már mindenki menekült. Hálásak vagyunk a Jóistennek, hogy megőrizte az életünket és viszonylagos biztonságban érezhetjük magunkat.

Ahol Stekovityék laknak Banska Grabovacban, a rokonság négy házából három megrongálódott, azóta együtt laknak abban az egyben.

– Nyugodtan reggeliztünk, amikor a rádióban elhangzott, földrengés van, de ne aggódjunk. Abban a pillanatban megrázkódott minden és nagyon megijedtünk, feldolgozhatatlan érzés volt – mondja Mara Stekovity. – Elindultam az ajtó felé, de úgy éreztem, nem tudom elérni a kilincset. Jó ideig kint voltunk, aztán amikor úgy éreztük, véget ért a rengés, visszamerészkedtünk és láttuk, hogy minden a földön van. Édesapám megnézte a sarkokat, a falakat, azt mondta, nem vészes, de aztán a szakemberek megállapították, hogy lakhatatlan. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, de van hol ennünk, aludnunk, melegednünk.

Mara hozzáteszi, a szerencsétlenségben megmutatkozott, milyen sok a jó ember. Jöttek Zágrábból, Dubrovnikból és Csáktornyáról, de Magyarországról, Ausztriából, még Törökországból is.

Stekovityék horvátországi szerbek, őseik több száz éve a török elől menekültek erre a vidékre. Aztán Jugoszlávia széthullásának kezdetén, 1991-ben szerb ellenőrzés alá került a terület, amelynek horvát szuverenitását 1995-ben állította vissza az Ante Gotovina vezette Oluja fedőnevű hadművelet. Jártam akkor Petrinjában, az Eduardo Floressel írt könyvünkben így rögzítettük a látottakat: „Petrinjában tanúi lehettünk végtelennek tűnő traktorok, utánfutók és egyéb alkalmatosságok hosszú sorának, kifelé igyekeztek a városból. Petrinja halott.” A szerbek Koszovóba akarták telepíteni nemzettársaikat, ők azonban inkább a Vajdaságba mentek, így tettek Stekovityék is, aztán hét évig tartott a jogi huzavona, mire visszakapták elhagyott ingatlanjaikat.

Marának megemlítem, hogy látjuk a házakon a lövésnyomokat.

– Szinte könnyebb volt akkor, mint most – jelenti ki. – Ez szerbek lakta vidék, és amíg nem kellett mennünk, megvoltunk a mi külön falvainkban. Hála Istennek, már újra itthon vagyunk, a szívünk idenőtt ehhez a vidékhez. Mi 1997-ben jöttünk vissza.

Ez Horvátország legszegényebb vidéke. Az elmenekült szerbek közül zömmel csak az idősebbek tértek haza, ezért a falvak eltartó képessége csekély, turista pedig ide csak véletlenül téved.

„Nem tudom elképzelni, mi vár rám”

Tovább megyünk, Graberje mellett az erdőszélen még mindig aknákra figyelmeztető táblák mellett haladunk el, Gorában leomlott a templom tornya és teteje. Kriz-ben először Pejakovity Damirral találkozunk.

– Dolgoztam, amikor az egész üzem megremegett, eltörtek a csövek, spiccelt a víz, rettenetes volt. Ezt otthon a feleségem és a lányom élte át, a kémény ledőlt, széttörte a cserepeket, befolyt a víz, a tető is megsérült. A szekrényből kiesett a tévé, minden összetört, csak két pohár és három tányér maradt az egész házban. Hálásak vagyunk azoknak, akik kérés nélkül segítenek. Az biztos, hogy amint lehet, én is adok másoknak.

Ivo Rajan négy évig harcolt a honvédő háborúban.

– Katasztrófa volt, amit átéltünk, a háború alatt a házam fele odalett. Amikor visszajöttünk, felújítottuk, de most minden ismét használhatatlanná vált. Az első rengéskor csak a cserepek hullottak le, akkor azt mindjárt visszaraktuk. De a második már 6,3-as erősségű volt, minden bútorunk összetört, nem maradt semmi épségben. Három napig az autóban fagyoskodtunk, most az istállónak azt a részét tudjuk használni, ahová betettem egy kályhát. Azokat az ágyakat szedtem elő, amiket a háborúban is használtunk. A vérünkbe égett, ami a harcok alatt történt, minden pillanatára emlékszem. Vérrel és verejtékkel újítottuk fel a házat, nem gondoltam, hogy még egyszer elveszítem mindenemet. Elvesztettem a reményemet, 75 éves vagyok, nem tudom elképzelni, mi vár rám.

Házának a felső szintjét lőtték szét, az lett felújítva, de nem jól, és most szétcsúszott az egész. Később megtudjuk, hogy ez teljesen jellemző az egész vidékre, a háborúban megsérült házak nagy része rosszul lett újjáépítve. A földrengések alatt a petrinjai körzetben mintegy 30 ezer ház sérült meg, ottjártunkig 14 ezer 500-at már átvizsgáltak, 5500 piros papírt kapott, azaz lakhatatlannak nyilvánították, 8800 pedig sárga, vagy zöld besorolású, javítható állapotúnak bizonyult. A legrosszabb nem Petrinjában, Grabovacban vagy Krizben történt. Glinában a pusztítás megdöbbentő képe fogad, a hét áldozat közül hatan ott haltak meg.

Amikor egy hét után leparkolunk a pákozdi logisztikai bázison, a motortérből egy macska ugrik elő és eltűnik a raktár mélyén. Mivel útközben csak a határon álltunk meg, azt kell vélnünk, ő bizony egy horvát macska, egy igazi túlélő. Nem tudom, ennek van-e valamilyen üzenete, szerencsét jelent-e vagy ellenkezőleg, mindenesetre fél óra múlva a vírustesztem negatív eredményt mutat.

A Baptista Szeretetszolgálat csoportja egy hétig dolgozott a horvátországi földrengés helyszínén, segédkezett a helyreállítási munkálatokban, adományokat osztott, felmérést végzett, hogy megteremtse a tartós segélyezés feltételeit egy petrinjai bázis működtetésével és fejlesztésével. Nemzetközi csapat volt: Horváth Sándor csoportvezetővel ketten mentünk Magyarországról, hozzánk az amerikai Larry Stanton és Nyúl Zoltán lelkésszel két vajdasági önkéntes, Fodor Zsolt és Dömöndi Gábor csatlakozott. A segélyszervezet vezetői, Dr. Szilágyi Béla elnök és Gál Dávid ügyvezető megbeszélést folytatott a petrinjai polgármesterrel és a glinai polgármester-helyettessel, akik elmondták: legsürgetőbben gumicsizmákra, hősugárzókra, áramfejlesztőkre, konténerekre, egytálételt tartalmazó konzervekre, takarókra, 40-50 méteres kábelekre, hosszabbítókra van szükség. Önkénteseket, elsősorban építőipari szakembereket is keresnek. Az adománygyűjtés folytatódik, a részletekről a Baptista Szeretetszolgálat honlapján lehet tájékozódni.