A szárligeti kézműves cipész, Szőke Ferenc megérti az elnyűtt lábbelik kedvelőit

A télből kifele menő estében igazán romantikus helyszín a jól megvilágított, tarka-barka berendezésű egyetlen helyiség. Hagyományőrző cipésznek nevezi magát a mester, aki hivatalosan nem bír mesterlevéllel, de hogyan nevezhetnénk azt, aki tanulta is a mesterséget, s alaposan be is gyakorolta? Műbőr nem található nála, de mindent javít, lett légyen az táska, sportcipő, félcipő, tűsarkú, bakancs vagy csizma. Beszédes, készséges, szerinte a cipész is olyasmi, mint a fodrász, a borbély. Az emberek odaviszik a kedvenc lábbelijüket, s ha idő jut rá, elmondanak ezt-azt. Szőke Ferenc személyisége amúgyis marasztaló, jó vele beszélgetni, s közben lehet bámészkodni.

Szárliget Fejér megye határára esik, innen is és Komárom-Esztergom megyéből is járnak a cipészhez, sokan Bicskéről. Tatabányai születésű a házaspár, lakott a család Kislángon egy ideig. Itt telepedtek le másfél éve, szeretik a csöndes, falusias környezetet, mindenhez közel van. Három fiút nevelnek, a legnagyobb felnőtt, a középső középiskolás, a tizenegy éves Fecó szívesen forgolódik édesapja körül a műhelyben. Andrea, az édesanya is büszke férjére, s nem bánja, ha kisfiuk is kitanulja ezt a mesterséget, legalább kedvtelésből. Amúgy Ferenc másutt keresi főállásban a kenyerét, esténként és hétvégente vonul a műhelyébe, mert megrendelő-listája van már a megvarrandó, elegáns, egyedi cipőkre – bőrből kívül-belül, alul-felül.

A régi kéziszerszámok szeretnivalóak, szépek, mai szóval dizájnosak, egy hajdanvolt érzelmes világ modorában. Anpaszt, rádli, falcfogó – német, svábos szavak, mint sok más mesterségben. S ő nevüket és használatukat is tudja, mert erre törekedett fiatal korától, s legfőképpen megérti azokat, akik ragaszkodnak az elnyűttebb, kitaposott lábbelijeikhez. Fiókjában hetven-nyolcvan éves tankönyvek, műveleti ábrákkal – kisiparosok, ipari tanulók egykori kézikönyvei. Húsz évig a szülei pincéjében porosodtak az eszközei, s elővette őket tavaly januárban.

Nem mintha nem értene a számítógéphez, de a gépei is legalább százévesek. A Singer márka a cipőiparban is örökéletű, ha nem ezer párat akarnak elkészíteni velük két óra alatt…

Egyelőre a javítandó lábbelik vannak többen, el sem hinnénk, milyen elnyűtt darabok kerülnek a „suszterhez”. Nem sértődik meg a suszteren, Szőke Ferencnek semmi nem derogál. Talpat, kérget pótol, bélést cserél, bütyöknek told helyet, sarkal, magas szárat kurtít, szűk csizmaszárat cipzárol. Tudatosan egyesíti magában a kézműves cipész tudását a mai igényekkel. Természetes anyagokat használ, szerény, segítőkész, lelkiismeretes és környezetvédő. A tatabányai születésű fiatalember hirtelen nőtt nagyot nyolcadikos korára, féltették a gerincét, így került a tatai Bláthy Ottó Szakmunkásképzőbe. A vizsgadarabja bordó színű, felülfejes férfi félcipő volt, de addigra már elöntötték a piacot a távol-keleti lábbelik. Ferenc dolgozott egy oroszlányi és egy tatabányai cipőüzemben, majd a Mozgáskorlátozottak Komárom-Esztergom Megyei Egyesületénél az ortopéd cipők méretfelvételének csínját-bínját tanulta ki. Végül magánzóként fogott bele saját személyes „brandjének” kialakításába. Amit dehogyis nevezne így!

A kisfia javasolta, mi lenne, ha a szegény sorsú barátja cipőjét édesapa megjavítaná, s ebből született meg a jótékonyság. Híre kelt a dolognak, hozták a jó és a használt, kicsit hibás cipőket, Ferenc ingyen kijavította, s vihették. A megmaradt párakat beszállították Ferencék a vöröskeresztbe. Hagyományőrző adományozó. Így emlegetik a kedves cipészt.