Falun mindenhez érteni kell – Egy mezőkomáromi, találkozóhellyé vált kis házról és gazdájáról

Csordás László mezőkomáromi kis háza körül forog a szó, amolyan férfiparadicsom ez a hely. No persze mesterséges: olyan hely, ahol örömmel izzadt meg a házigazda, a mester, amikor épült a borospince, készültek a spaletták, s egymás után sorban a míves, faragott székek, szekrények, hogy legyen hova leülni, legyen hova pakolni, ha jönnek a vendégek, a barátok.

A 70 éves Csordás László mint fúró-faragó ember is ismert a környéken. Ötvenöt éve hajtja e hobbija. – Nem hivatásszerűen történik ez a faragás, hanem kedvtelésből. Soha nem úgy, hogy megfeleljek valakinek, hanem aszerint, hogy amit megláttam – és megtetszett –, azt meg tudom-e csinálni magam is…

Vagyis állandó megmérettetés László számára ez a hobbi, új vizsga mindig a saját mércéje szerint.

– Az épületet is én emeltem, én voltam a kőműves, az asztalos, az ács. Mindig is így volt, egy falusi fúró-faragó embernek mindenhez kellett érteni. A régebbi világban ez nem volt mindegy: ami otthon elkészült, azzal vagy azért nem kellett iparoshoz menni, nem kellett érte pénzt kiadni. Előbb minden olyan lett, amilyenre sikerült, később meg már olyan, amilyenre szerettük volna – fogalmazott.

– Az apám is nagyon ügyes ember volt. Ő más tekintetben, nagyon jó kazalrakó, nagyon jó kaszáló volt, nagyon jó kötelet font – mondta. – A faluban voltak nagyon jó faragó emberek: Kálmán Gyula, Bak Géza, a népművészet mesterei. Gyerekként mint a csodára, úgy tekintettünk mindarra, amit ők faragtak. Olyanokat tudtak, amit más nem! – mesélte.

Az utolsó lökést egy dombóvári osztálytársa adta Csordás Lászlónak, aki barackmagból faragott egy majmot. Ezután ő is nekilátott. – Kis dobozokat csináltunk kezdetben, ékszeres dobozokat, de egy darab fából kivésve. A lényeg nem az volt, hogy én valami nagyon nagy produktumot csináljak, hanem az, hogy jól teljen a szabadidő, ahogy a mai gyerekek a számítógépen játszanak. Akkor ez volt az elfoglaltság – mondta.

– A téeszben dolgoztam, egy helyen kezdtem, egy helyen végeztem. A cégtáblát kicserélték többször. Eredetileg kertésztechnikus vagyok. Baján tanultam, az egy nagyon konzervatív intézmény volt, de jó hasznát vettem. Utána Szabadhídvégen, az ottani téeszben voltam gyakornok, aztán beosztott agronómus, majd 1975-ben brigádvezető lettem; a munkaszervezés mellett a falu ügyes-bajos dolgai is hozzátartoztak a feladathoz. Később ágazatvezetőként dolgoztam. Amikor a korom odaért, hogy mehettem, elmentem nyugdíjba – mondta Csordás László, aki azt is megemlítette, a munka mellett mindig folytatott magángazdálkodást is. – Már az is jó volt, hogy nem akadályoztak – jegyezte meg ennek kapcsán. – Amikor már földet is lehetett venni, földet is vettünk – tette hozzá.

Ma is a föld a minden, és a munka szeretete. Áldás hozzá az eső. László reggel beül a traktorba – délben hazamegy tankolni –, este száll ki a gépből. Már amikor éppen szezon van. – Akkor dolgozom, amikor kell. Sose volt nyűg a fizikai munka. Amikor vannak a köztes idők, akkor van idő a hobbira, a faragásra, a borászkodásra. Van egy egyesületünk, az Aranyhegyi Orbán Kör. Tavaly kimaradt, idén nem tudjuk, hogyan lesz, de eddig már 21 borversenyt megértünk, ami nem kevés – fogalmazott Csordás László, akinek a kis házában egy felső polcon meglehetős mennyiségű köcsög sorakozik. A legjobb boroknak dukáltak azok a két évtized alatt lezajlott versenyeken.