Hat évtizede együtt, jóban-rosszban a sukorói Mózsa házaspár

Ha nem is oly szapora léptekkel, de a nyolcvan évet büszkén és erővel hordozva sétált be népes családja körébe Mózsa István és felesége, Erzsébet Sukorón, a múlt heti napos-esős május végi szombaton az étterembe. Sokan vették körül őket, kisgyerekek, fiatalok és korban épp hogy mögöttük haladók egyaránt, akik azért gyűltek össze és lepték meg az ünnepséggel a házaspárt, hogy köszöntsék őket gyémántlakodalmuk alkalmából. Nem számítottak rá, csendes, nyugodalmas hatvanadik évfordulóra készültek, amikor reggel elmentek a templomba, hogy megköszönjék az elmúlt hatvan évet, amit együtt tölthettek el. Nehéz időkben tették mindezt, még akkor is, ha Sukoró mindennapjai – akár egy csermely a vihar tépte fák tövében – viszonylagos nyugalomban csordogáltak végig a viszontagságos évtizedeken. Ide születtek mindketten, itt nőttek fel és persze itt ismerték meg egymást. Vagyis hát ez olyan, ahogy ez a kis létszámú településeken lenni szokott: mintha mindig is ismerték volna egymást…

– Mindegyikőnk sukorói volt, és amikor jobban megismerkedtünk, szüreti bálba jártunk, moziban voltunk együtt. Mondhatjuk, mindig is ismertük egymást – meséli Erzsi néni, derengő mosollyal emlékezve vissza 19 éves virágkorára. Mellette Pista bácsi, kicsit fáradtan, a létráról tavaly történt leesés utáni nehéz mozgással bajlódva. De nem láthatóan, csak úgy magában, ahogyan tette ezt egy életen át – amikor a szocializmusban adta oda mindenét a család, a beszolgáltatások idején. Ez az emlék a mai napig jobban fáj neki, mint az összezúzott test, nem is nagyon mesélt másról. Erzsi néni azért mégis, amikor megkérem, meséljen ifjúkora lánykéréséről:

– Nem volt nagy cécó, egyszer, amikor édesapám, édesanyám eljött, megkérdezték Pistát, hogy komoly szándékai vannak-e, kitart-e mellettem jóban-rosszban. Hát valahogy így történt. Én 19 voltam, ő 24, amikor összeházasodtunk. Aztán egyszer csak eltelt a hatvan esztendő… – mondja egyszerűen, mintha hatvan év tényleg csak úgy el tudna repülni. Lehet, hogy tényleg? – kérdezem, persze kiderül, hogy nem, a közélet, a „történelem” megnehezítette a boldogulást. Erről már Pista bácsi mesélt:

– Nagyon sok rosszat kellett átélni abban az időben, „beszolgáltatásos” világ volt, tudja? Csak dolgozott az ember a semmiért. Szinte nem hagytak meg nekünk semmit, nehéz időszak volt. Ki volt az ember rendelve a hivatalból és várta, hogy adjuk át, amink van. Azért tudom ilyen jól, mert hetedik osztályos koromban műtötték apám gerincét, így nem tudott menni, én pakoltam a gabonát helyette, amit elvittek tőlünk – emlékezik vissza István, csapongva az időben kicsit. De, teszi hozzá asszonya, fiatal házasként sem volt könnyű az élet: esküvőnk után négy évre érkezett az első lányunk – két lányunk született egyébként, Edit és Tünde –, és akkor nagyon rossz körülmények között éltünk. Egy évig egy szobát kaptunk a nagyszülőktől, ott éltünk. Télen a közös konyhában mostam, messzi kútról hoztam a vizet. Volt egy nagy üst, abban melegítettük a vizet. Hát ilyen időket éltünk – így Erzsike, akinek legszebb évei azok voltak, amikor a gyerekek kicsik voltak, „őket dédelgetni volt jó”.

– Csak hát sokszor az apjuk alva látta őket. A növényter­mesztésnél és az állattenyésztésnél a téeszben is brigádvezető volt. Én nem tudtam elmenni dolgozni, nem volt, aki vigyázzon a gyerekekre – tárja szét a karjait Erzsike, akinek éppen ezért nem is nagyon szaporodtak a munkában eltöltött évei – pedig aztán mondhatni, óriási munkát végzett, két gyermek mellett is.

– Építkeztünk, gyakorlatilag a semmiből szinte, hogy legyen saját családi házunk. Nem úgy volt, mint most, hogy kulcsrakészen át lehet venni a házat – mi magunk építettük. Úgy költöztünk be, hogy még szinte minden hiányzott, se redőny, se függöny nem volt. Emlékszem, hároméves volt a nagyobbik lányom, akivel együtt mentünk le az építkezésre – a falu közepéről az Újtelepre –, reggelit vinni a házhoz. Fontos volt, hogy mire a kőműves megérkezik, be legyen keverve a malter, ezt a férjem végezte el a papákkal.

Becsületes kőműves volt, minden reggel 6 órakor kezdett. Azóta is itt lakunk, most már 56 éve. Azért, hogy megéljünk, próbáltunk sok állatot tartani, azokból lett egy kis pénzünk. Éjjel-nappal dolgoztunk, látástól Mikulásig.

Pista bácsi a téesznél küzdött a semmi pénzért dolgozó munkásokkal, az asszony pedig otthon, a ház körül: – Szinte minden az asszonyra maradt, sokszor voltam mérges, hogy elmaradtak az otthoni teendőim, annyi munka volt. Volt, hogy ötven hízó volt otthon, róluk és a gyerekekről is ő gondoskodott – ezzel példázza Pista bácsi, mennyire megbecsülte felesége erőfeszítéseit ő is. De azért örömből is kijutott nekik, a nehéz kétkezi élet mellett is: és ez persze nem más, mint a gyerekek mellett az unokák érkezése: ma már három unokájuk és egy dédunokájuk van.

– Jó érzés emlékezni velük együtt a régi szép időkre, a szüleinkre, arra, amit ők összehoztak. Mert hát ők is a semmiből építkeztek. Megvan köztünk az összetartás, és ez a lényeg. Még ha ritkán is tudunk találkozni, de szeretjük őket igazán – mosolyog Erzsi néni.